Itt már semmi sem a régi, hiába látjuk a szocvilágot, amiből annyi bűnrossz magyar film árán sem tudunk kikecmeregni: ez egy kaffkai absztrakció. A CFC nevű kormányügynökök nem a KGB emberei, pedig Csajkával járnak, nem FBI-osok, pedig öltönyöznek, nem Men in Black, pedig a metróban is napszemüveg mögül pislognak. Ők a hatalomtól való félelem, minden lehetséges formában. És akkor ott van a Hegyi Imre meg az Öreg Vadász is - Madaras József legújabb sztáralakítása: népmesébe illő népi alakok, persze a falu szocvalóságának kaotikus oldatában.
A történetről szót sem érdemes ejteni, mindenki találja ki magának: erről (is) szól a film. Persze ha a kedves nézőnek ma nincs kedve kirakós játékot játszani, akkor csak élvezze a módosult tudatállapotot: neki elmondjuk, hogy a történet szóra sem érdemes. Ez egy lírai film. Nincs elbeszélés: egy létérzés van, lehet azonosulni (és fogunk is). Itt a kérdés: ki mondta, hogy a film epikai műfaj?
Aztán ott vannak a képzőművészeti értékek: gyönyörű, Super8-cal forgatott képek 75 percen keresztül, néhol expresszionista, maxikontrasztos kék-fekete vásznak: mint egy festmény.
A lírai tömörítés miatt a film mindenről tud szólni. Olvasatom szerint a témák között felmerül a falu naív, babonás világa, a házastársi kapcsolatok, a szexuális tehetetlenség, a hatalom önkénye, a másik ember iránti féltés diadala, az életünkbe való bezártság gondolata - mindez valami új megvilágításban. Igazából ez mind csak ugyanazon rendező elv megjelenése különböző területeken: a film üzenete metafizikai és mindent átfogó. Egy világlátás, miszerint a világ misztikus, nyomasztó, babonás, kiszámíthatatlan, kényelmetlen, furcsa és erőszakos. A gondolat nem új. Ami új, az a kommunikáció minősége.
Lehet, hogy csak miattam van, de az Andalúziai kutya óta láttam hasonló filmet, ami így tovább vitte volna a szürrealista hagyományt. Aki nem nézi meg, az lemarad a kortárs filmtörténet egy korszakalkotó munkájáról, meg egy audiovizális vidámparkról is...
