Buszon ülünk, riportfilm készül, alanya elgyötört arcú, negyven körüli férfi. Daisatónak minden oka megvan az elkeseredésre: felesége elhagyta, barátai nincsenek, a munkájában nem leli örömét. A haza megmentése manapság nem jár megbecsüléssel, és rosszul is fizet - tudjuk meg tőle. Első ránézésre teljesen átlagos, bár cseppet kedélybeteg hősünk megszakítja az interjút, hívják, munka van.
Tokiót megtámadta a peterakó gigaszörny. A semmiből előbukkan egy hatalmas fickó lila fecskében, és egy bottal jól megruházza a monstrumot. Az események sodrában szinte fel sem tűnik, hogy félamatőr (ál)doksiból profi animációba csaptunk. Nem is akármilyenbe: a hatalmas sikoltozó lábak, szemgolyójukat dobáló torzszülöttek és egyéb fenevadak benépesítette világ már önmagában is komoly derűforrás, a kézikamerával rögzített, depis hangulatú riportdarabkákkal összegyúrva pedig az utóbbi idők tán legmeghökkentőbb filmje. A szó legnemesebb értelmében elmebeteg alkotásnak mindeközben még arra is futja, hogy görbe tükröt tartson a modern társadalom elé, számba véve mindent a kiüresedéstől egészen a korai elektrosokkig. Nem lennénk meglepve, ha a forgatókönyvet, a főszerepet és a rendezői széket egyaránt magáénak tudó Hitoshi Matsumotóról kiderülne, hogy gyerekkorában beleesett egy LSD-vel teli kondérba - az elektromosság hatására duzzadó letargikus szuperhősről szóló dokumentációja legalábbis erre enged következtetni. Akárhogy is volt, egy biztos: a japán komikus első mozija kihagyhatatlan: oltári trip, segédanyagok nélkül.
