Mondják, nem elég hitelesnek lenni, annak is kell látszani, és ez az, aminek a japán komikusduó most egyáltalán nem felel meg. Nem mondom, kell egy kis türelem és koncentráció, mire a káosz pacáit nézve kirajzolódnak a zsenialitás körvonalai, de megéri!

Big in Japan
Kevés asszociációs készséggel vagy még kevesebb félrehallással azonnal az Alphaville klasszikusa ugrik be (a film angol nyelvterületen futott Big Man Japan címen), és tulajdonképpen, amilyen féle-fajta stílusparódia itt felvonul, tulajdonképpen azon se szabadna csodálkoznunk, ha felcsendülnének a szintetizátorok. Pedig a káosz még csak sejtetni sem engedi saját közelgő kirobbanását a film elején, sőt kifejezetten unalmas áldokumentumfilm benyomását kelti. A kamera követi Daisatót, aki annyira unalmas, hogy ő is elalszik saját magán, mi pedig, a nézők, nem is értjük, hogy miért kell végigkísérnünk ennek az embernek a hétköznapjait. Jön, megy, vásárol a piacon, megebédel, meglátogatja a fatert az elfekvőben, összekülönbözik a volt feleségével, hétvégi apukaként játszik a kislányával. Egyszer végre megcsörren a mobilja, a vonal másik végéről váratlanul munkára hívják. Mi sem lehet nagyobb öröm ennél: végre megtudjuk, ki is ez a Daisato és mitől olyan érdekes, hogy benne van a tévénkben. Hamarosan egy szigorúan őrzött katonai bázison találjuk magunkat, ahol különböző drótokat kötnek egyre érdekesebb hősünk testére, hogy néhány pillanat múlva egy King Kong nagyságú CGI-szuperhősként találkozzunk vele ismét.

Rémálom
Legyünk őszinték, aki a film ezen pontjáig kicsit elbóbiskolt, könnyen hiheti, hogy időközben egy ügyes csellel a gépész kicserélte a tekercset (mondom ezt épp egy olyan film kapcsán, amit kizárólag digitális formában adnak a mozik, mindegy), és hirtelen valami mangával szórakoztatjuk magunkat a teremben, rosszabb esetben benne ragadtunk egy groteszk rémálomban. Az első akciójelenetet tehát nyilvánvalóan ebben a révületben éljük meg, hogy miután visszazuhantunk a valóságba (mind mi, a közönség, mind a film cselekményfonala), elkezdjük kapizsgálni, miről is van szó. Daisato nem más, mint egy átváltozó szuperhős, mondhatjuk, a klasszikus fajta, akinek van egy rendes polgári élete (szigorúan visszahúzódó, a feltűnést feltűnően kerülő figura), illetve e mellett, ha a szükség úgy hozza, emberfeletti képességeit mintegy a mellényzsebből előhúzva menti meg az arra rászorulókat.
Pedig a - számomra - legnagyobb poén még csak most jön: az egész átváltozós szuperhősködés nem ám holmi erkölcsi indíttatásból ered, hanem kőkemény üzlet: az egész amolyan mutánsok pankrációja, amit heti rendszerességgel közvetít a tévé. Emberünk pedig mindig megküzd az aktuális Hulk-klónnal, bízva benne, hogy a város épületeiben tett minél kisebb kár mellett képes hozni olyan nézettséget, amivel a produkció ismét (!) eladható hirdetésfelületekre tesz szert. Az utóbbi időben ugyanis már átkerültek a késő esti műsorsávba?

Csak haladóknak
A szuperhősök emberközelivé hozásának trendje tulajdonképpen lassan már ki is fulladhat, talán Pókember kezdte a második epizóddal, hogy aztán a Batmantől Watchmenig mindenki igyekezzen minél árnyaltabb karakterrel és lélekkel feltölteni saját farsangi jelmezét és/vagy a nyolcvanas-kilencvenes évek abszolút pozitív és legyőzhetetlen szuperhős-képét addig stilizálni, míg konkrétan a paródia irányába nem megy, ahogy például a Spirit tette (bár nem biztos, hogy szánt szándékkal). Addig azonban emlékeim szerint egyik alkotó sem ment, mint az odahaza nagy hírnévnek örvendő komikusduó, Hitoshi Matsumoto és Mitsuyoshi Takasu, akik olyan új tartalmat adtak a műfajnak, amire a közönség, meggyőződésem, nem volt felkészülve. A legnagyobb japán című film leírható mondjuk a fent említett kettős személyiség eddigi legradikálisabb megjelenítéseként, de leírható akár mindennek paródiájaként is, végső soron mégis inkább azt mondanám, leírhatatlan. Mégpedig azért, mert nincs mihez hasonlítani - annak ellenére, hogy nyilvánvalóan látszik, mi mindenből táplálkozik. Legutóbb épp a Sukiyaki Western Django volt, amelyik egy amerikai ötlet alapján készült Kurosawa-klasszikus spagetti-westernné remake-elt változatát tette magáévá, új jelentést adva a kultúrkör szónak, egyúttal ellátva munkával a művészeti eredetboncolókat. Hasonlóan A legnagyobb japán sem ugyanazt az élményt nyújtja egy "szűz nézőnek", mint annak, aki az elmúlt évtizedeit a távol-keleti zsánerek bűvkörében mozizta végig. Bár talán épp ettől kap majd kedvet valaki, hogy visszamenőleg bepótolja a Godzilla-eredetmítoszt.

Kinek ajánljuk?
- A távol-keleti zsánerek kedvelőinek.
- Akik vevők a stílusparódiákra.
- Médiakritikusoknak és -kutatóknak.

Kinek nem?
- Akik az első perctől az akciót akarják látni.
- Akik nem szeretnek műfajelemzésekbe bocsátkozni, csak simán mozizni.
- Akiknek ettől az egész szuperhősösditől a szőr feláll a hátukon.


8/10