Nicholas Jarecki bemutatkozó rendezése kifejezetten kedvező kritikákat kapott, s a tengerentúlon meglepően sokan tekintették meg. Ezt már csak tetőzi, hogy Richard Gere egy Golden Globe-jelölést is bezsebelhetett a filmben nyújtott alakításáért. Ugyanakkor nem kell különösebb cinizmus és rosszindulat, hogy belássuk: a Végzetes hazugságok kevesebb, mint aminek látszik.
Robert Miller (Gere) egy látszólag áloméletet élő befektető-mágnás, egy látszólag szerető-odaadó feleséggel (Susan Sarandon), szép jövő előtt álló gyerekekkel (akik neki dolgoznak), francia szeretővel (Laetitia Casta), és súlyos titkokkal. Egy financiális öngól után ugyanis sikkasztani és hazudozni kezd a cége állapotát illetően: a sikeresség és magabiztosság álcája mögé bújva próbálja eladni alapvetően értéktelen birodalmát. De a szerződés nyélbe ütése nem megy olyan olajozottan, mint azt remélte. Ebben pedig az sem segít, hogy egy balesetet követően gondatlanságból elkövetett emberölés vádjával nézne szembe, ha rá tudnák bizonyítani.
Jarecki forgatókönyve elegendő naftát adna egy sorozatnak is, rendezőként viszont az enyhe túlírás és a kisebb-nagyobb lyukak ellenére is meglepően biztos arányérzékkel lavíroz a történet komplexebb elemei között. Képes tartani egyfajta feszes, rigorózus, és száraz cselekménybonyolítási formát, melyben az események szétszéledése ellenére is mindig a főszereplő vállára csapódnak le a spirálisan öngerjesztett hazugságok. Ugyanakkor kérdéses, hogy szükség van-e ennyi mozgatandó szálra. Jarecki nem a Miller utáni nyomozásra teszi fel a filmet, hanem Miller hazugságszövésének, motivációinak, morális ingoványának bemutatására. A bűn leplezésének mikéntjére, nem a bűn leleplezésére. Épp ezért a késleltetve – a film középrészén – beemelt nyomozókarakter (Tim Roth) munkálkodása erejét veszti. A megkésve létrehozott, és a feje tetejére állított protagonista-antagonista szerepek pedig súlytalanul lebegnek, s – ami talán még nagyobb hiba – e kigyomlálatlan viszonyrendszert a szerzőnek nem sikerült tisztességesen lezárnia. Tim Roth kisujjból hozza a paraszt detektív figuráját, intenzitásában ki is lóg a többi karakter közül, ugyanakkor motivációjának hitelessége kérdéses és rútul feltáratlan marad. Tudja, hogy Miller mit tett, csak nem tudja bizonyítani, de legalább megpróbálja. E folyamat pedig dadogóssá és kisúlyozatlanná válik Jarecki kezei között, s leginkább úgy fest, mint egy nagyon összegyűrt Columbo-epizód.
A nyomozási szál mellett a család, a cég eladása, valamint Miller volt sofőrjének fia (Nate Parker) kap nagyobb szerepet, s e cselekménydarabok is Miller személyiségének sötét belsejébe kívánnak betekintést nyújtani. A szerző e szálakon adagolja a gazdasági válságra, a pénzügyi hatalmakra, a pénz funkcióira vonatkozó bölcsességeit, melyek az újdonság, az eredetiség, vagy csak a szimpla tökösség minden jele nélkül szállnak szét a csinos előszobákban, a Central Parkban, vagy limuzinokban. De Jarecki színészvezetése sem hibátlan. Gere megbízhatóan hozza azt, amit szokott: határozott, keménykezű sármőr, vagy mi. Tudja, hogy ez a film az ő filmje, meg is teszi, amit megkövetel a haza, a néző pedig csak azon agyal, hogy vajon hány másik korosodó férfiszínész tudta volna erősebben, és kevésbé modorosan megformálni Miller karakterét. Nagyjából tíznél be lehet fejezni a számolást, a lényeg, hogy Gere volt már sokkal jobb is, ahogyan Sarandon is. Brit Marling pedig kifejezetten rossz, de láthatóan nem sok fogalmuk róla, hogy mit kéne tenniük. Egyedül Nate Parker az, aki kiemelkedik e díszes társaságból, nagyszerű munkát végez. Jarecki feltehetően visszafogottságot kívánt, s épp ezért a Végzetes hazugságok színészi gárdája egy helyben áll, aki meg nem, az bántóan kilóg a sorból, mint a túlalakító Roth.
A film további gyengéje, hogy a cselekményszövés komplexitása és a szikár szervezési elvek mentén a film képi világa következetlenül építkezik. Hol a kifejezetten erős hangulatot keltő vágóképekkel és sötét tónusú, elegánsan világított képeivel nyeri el az ember tetszését, hol meg úgy néz ki, mint egy kávéreklám werkfilmje. Akinek van némi szépérzéke, az a parkbeli Marling-Gere dialóg felsnittelésétől szívószálával akarja majd kiszúrni saját szemét. Viszont legalább Cliff Martinez (Drive) zenéje telitalálat.
A Végzetes hazugságok legfőbb hibája viszont képmutató volta. A filmben szereplő történetelemek, a főszereplő tettei és viszonyrendszerei, a pénzvilágot értelemszerűen és egyértelműen fojtogató dialógusok mind-mind úgy tárulnak a néző elé, mintha a rendező – egyfajta radikális ifjú gondolkodóként – minden irónia nélkül rántaná le a leplet a hatalom megszállottjairól, a hatalmukkal visszaélőkről. Pedig csak sokszor látott és hallott közmondásokat visszhangoz saját kis stabilnak tűnő kártyavárában. A Végzetes hazugságokat pedig tudni kellene a helyén kezelni: egy újabb film a pénzemberek kemény világáról, a társadalmi igazságtalanságról, a hatalommal való visszaélésről, semmi más. Lerágott csont, ami mögé bújva a rendező csak magabiztosnak látszik.
