George A. Romero filmrajongó az 1960-as évek végén 9 barátjával együtt megalapította Ten Productions nevű cégét, amely kezdetben csak rövidfilmeket és reklámokat készített, majd 1968-ban fillérekből leforgattak egy fekete-fehér horrorfilmet, amellyel történelmet írtak. Az élőhalottak éjszakája, amelyet Romero John A. Russóval közösen írt, eredetileg sci-fi elemeket tartalmazott, az emberiségre űrlényeg támadtak volna benne, ki is találták, hogy az első jelenet egy temetőben játszódjon, ám űrlényekre nem volt elég pénz, a temető ötlete pedig adta a megoldást: legyenek inkább élőhalottak.

És mi lehet a legrosszabb, amit egy élőhalott tehet?: Hát egyen embert! A 110 ezer dolláros költségvetést, miután egy komoly stúdió sem volt hajlandó a finanszírozásra, részben saját pénzből dobták össze, a film pedig azért lett fekete-fehér, mert az volt a legolcsóbb, és legalább nem látszott, hogy milyen gagyik a „különleges effektusok” – a vért például csokoládéöntet helyettesítette, a kicsi stáb pedig minden munkát maga végzett. Romero rendezett, írt, vágott és operatőrként dolgozott, egyetlen kamerájuk volt, és akadt olyan színész, aki sminkes és hangmérnök is volt egyben, és egy korábbi horrorfilm zenéjét használták fel.

Persze Az élőhalottak éjszakája nem azért vált sikeressé, mert egy rakás amatőr csinálta fillérekből, hanem azért lett minden idők egyik legsikeresebb független produkciója, mert új műfajt teremtett a horrorfilm világán belül, noha maga a zombi szó egyetlenszer sem hangzik el. Persze voltak előhalottas filmek azelőtt is: annak idején nagy siker volt az 1943-as I Walked With a Zombie Jacques Tourner rendezésében, és Romero a saját bevallása szerint is sokat kölcsönzött Herk Harvey Lelkek karneválja (1962) című munkájából és a halottak járását Boris Karloff alakításáról mintázta az 1936-os Halvajáróból.

Csakhogy a korábbi zombikat nehéz volt komolyan venni, az árnyékban ólálkodtak és néha megfojtottak valakit, Romeróék viszont felhasználták a vámpír és a vérfarkas mítoszokat is az új, emberevő lények megalkotásánál, és ezzel telibe találtak. Az imbolyogva csoszogó, a húsunkra éhező zombik a tudatalattinkra hatnak – ki ne álmodott volna arról, hogy üldözik, de képtelen elfutni a támadója elől -, és történetüket sokan társadalomkritikaként fogták fel, a fogyasztásra és vérre éhező, fajilag is megosztott amerikai társadalom bírálataként. Nem véletlen például, hogy az egyik főszereplő afro-amerikai, és az sem véletlen, hogy mi lesz a sorsa.

A filmnek szerencséje is volt, az ekkor népszerű autós mozikban imádták a filmet, mert jól össze lehetett bújni rajta, az élelmes forgalmazó pedig 50 ezer dolláros „biztosítást” ajánlott fel annak, aki infarktust kap a moziban, és jó ingyenreklám volt a mélykeresztény felekezetek kritikája, akik sátánistaként bélyegezték meg a filmet, amely a kor ízléséhez képest valóban brutális jeleneteket tartalmazott. Jöttek is hamar a másolatok és utánzatok, már csak azért is, mert Romero, aki olyan szerződést írt alá, hogy a filmből szinte semmi hasznot nem látott, elfelejtette feltünteni a kópián, hogy jogvédett alkotásról van szó, így az közkincsnek minősült.

A rendező, aki más műfajokban szerény sikerrel próbálkozott, később maga is sorozatban kezdte gyártani saját zombifilmjeit - Holtak hajnala, A holtak napja, stb. -, majd a film több remake-jének elkészítésében is közreműködött, tovább egyengetve a műfaj útját. Romero zombijai lassúak, de ijesztőek, vannak még érzéseik és éreznek fájdalmat, van karakterük, képesek eszközhasználatra és együttműködésre, és ettől olyan ijesztőek és emlékezetesek. Mert ki veszi komolyan a gyorsan cikázó élőhalottakat?