Egy londoni vízvezeték-szerelő fia, aki harminc évvel később a kor leghíresebb szépségét (Britt Ekland, Bond-lány Roger Moore mellett, Az aranypisztolyos férfiben) csalja néhány szupermodellel. Hodálynyi házában Lamborghinik és viktoriánus festmények alapján tájékozódunk, a vasútmodell-készítő cuccait pedig három konténer viszi a turnékra. Olyan meseszerű a történet, hogy Rod vagy ötven évig nem is igazán tudja kezelni. A könyve? Mint az élete. Szereted, megveted, sajnálod, unod, irigykedsz. Vagy valami ilyesmi.

Essünk túl a nehezén: Rod Stewart nem zenész (Most megköveznek, ugye? – HR). Soha nem is állítja magáról. A pályája alapja egy szerencse: olyan hangok hagyják el a torkát, ami másoknak kellemes. „Imádom a munkám –, írja. Rockmunkás. – Addig lovaglom a divathullámot, amíg lehet – mondja a kezdetekkor, majd hozzáteszi – természetesen a pénzért csinálom.”

És tényleg csak abban reménykedik, hogy tartson még vagy kilenc hónapig ez a mánia, mert akkor meg tudja venni álmai autóját. Pályája másik végén is csupán a siker a mérce: a bukást számára a repülő helyetti turnébusz jelenti. Erőssége bevallottan a feldolgozásokban áll, az új évezred első sikerét hozó feldolgozásalbumot követte még öt. [A The Great American Songbookból négy készült, majd jött a Great American Rock Classics, végül a Soulbook.] Ő maga írja le, sok saját számát a kiadó nem engedte felrakni a lemezeire. (Annak idején Freddy Mercury asztalokat borított hasonló próbálkozásokra). Valamennyi általam olvasott rock-könyv közül ebben esik a legkevesebb szó számokról és az albumokról. Rod, az énekes, csak néhány helyen ismerhető meg a könyvben.

Sokkal inkább ott a lapokon az ember. Nyíltan ír legnegatívabb tulajdonságairól is. Például pozőr: képes inkább két órán át körözgetni, csak hogy a kocsma ablaka elé parkolhasson Triumph-jával, később Lambót vesz – az bejön a nőknek –, viszont esőben soha nem vezeti, ahhoz túl drága. Piperkőc. Haj, ruhák, töröknadrág, kutyafüle, atyaég. Mindig arra fülel: mit szólnak az emberek? És, hát… gyáva is. Nagyon. A zűrös telefonokat (haragos szülő, veszekedéssel lerázott vagy reménybeli feleség) a titkár kezdi el, a vihar múltával Rod átveszi a kagylót. A szakítás módja pedig: lebukásig csalni az aktuális csajt/feleséget. (Ilyesmiért seggfejezte magát le a könyvben.) Mosdatlan lázadó korszakát anyuci szakítja félbe a hippi ruhák elégetésével, így születik Rod „The Mod” Stewart. [A »mod«: londoni szubkultúra a hatvanas években. Lenyalt haj, középosztályt utánzó elegancia, robogó sok tükörrel, fogyasztás- és divatközpontúság. Bármi, ami távolodik a rockerektől.]

Az életstílus leírása viszont nagyon komoly. Milliók forognak keréken és kacsalábon, a kedvenc csapata a saját focipályáján, egy rokon meg az életével játszik. (Ez a szerencsétlen felzárta magát a padlásra, és akkora volt a ház, hogy simán szomjan halhatott volna, mire megtalálják.) A lapokonElton (az ő életét olvasnám még el), Mercury, Jagger, és – ez velük jár – hihetetlen extravagancia, körülöttük pedig minden fantáziát felülmúló hölgykoszorú. Néha kis sznobizmus odavetve: „Bouguereau. Semmihez sem hasonlítható érzés, mikor van egy nagy a folyosón.” [Bouguereau (ejtsd: bugüró): 19. századi, életében kedvelt, majd gyorsan lebecsült francia festő. Rodnak jó régen eladtak egy hamisítványt, de mára sikerült szerezni néhányat a több mint 150 darabos képgyűjteményébe.]

Siker, pénz, csillogás, Rod nagyon büszke rájuk. Nincs húsz oldal, amiből kimaradna, miket vett, és külön kiemeli, hogy a zeneipart gyökeresen megváltoztató MTV indulásának első napját Mark Goodman (ismert MTV VJ) így jellemezte: „egy valag Rod Stewartot nyomtunk”. Igaz, hozzáteszi, hogy a ’84-es MTV gálára már lámpaernyőben és vasalódeszkával sikerült megérkeznie.

Igen, a lendület igazából a rocksztáros és zenekaros részeken jön meg igazán. Page, Beck, Plant, Rod és sokan mások együtt adják elő a Jailhouse Rockot (míg Bonhamot le nem tartóztatják közszeméremsértésért), a szállodaigazgató pedig a „Fogyasztottak valamit a minibárból?” kérdés helyett úgy kezdi a reggelt: „Sokba fog kerülni a kilencedik emelet felújítása…”. Az eredetileg erkölcsóvó célzattal létrejött Szexrendőrség is rövid úton alakul főállású szívatókülönítménnyé  – éberre röhögtem a szomszédaimat, halálos –, a Los Angeles-i La Dome vendéglő vécéjét még Elton sem használja, mert túl nagy benne a rock’n’roll.

Forgolódik a lapokon még Hendrix, Joplin, a Led Zeppelin, a Deep Purple, sőt némi affér erejéig aSex Pistols is, az utánpótlásról pedig Rod házvezetőnője tudna mesélni. Őt például nem túl könnyű meggyőzni, hogy a kanapén nem egy csöves alszik, hanem a Korn gitárosa, kicsivel később viszont már beletörődéssel magyarázza a hatóságoknak, semmi baj, csak Tommy Lee (Mötley Crüe) döntött úgy, hogy megnézi, le tud-e szállni helikopterével a kertben – ők már a kis Stewartok vendégei. A Facesben töltött három év leírása már teljesen olyan, mintha egy rock-könyvet olvasnék – egyébként ez az első zenekar, amelyik bárpultot épített a színpadra.

Rod őszinte. És ez elviszi a hátán az egész könyvet. Néhány kivételtől eltekintve üdítő, hogy mennyire realistán látja önmagát. Például a Do ya think I’m sexy – egyik legismertebb száma – olyan, mintha saját maga akasztott volna a nyakába egy rózsaszín vécédeszkát a hátralévő életére. Szerencsére nincs híján az öniróniának sem. Utóbbira az életében is van példa: A kimondottan csáberőnek vett yachtját Gay Intrudernek nevezi el (nem szeretném lefordítani). Visszatérve az őszinteségre, könyv legmegindítóbb pillanatok kétségtelen a drámák. A fejezet, ahol a pajzsmirigyrák műtét után újra tanul énekelni, nem kicsit hatásos.

Más a helyzet a hobbikkal. Műtárgyak, kocsik, vasútmodellezés, és mindenekelőtt a foci… Rod Közjáték címszó alatt pakolja ki a szenvedélyeit, ezek leírása – feltéve, hogy nem vagy preraffaelita kép, Triumph Spitfire, egy LNWR 2-4-2T (ez egy 19. századi mozdony, a gőz- és dízelváltás idejéről) vagy gyeptégla a Wembleyben – alig unalmasabb, mint egy élő közvetítés a 30 mérföldes távgyaloglásról.

Külön részt kapnak a bulvártémák, de sztorik, városi legendák és kis színesek szinte mindenhol előbukkannak a könyvben, a végére pedig a Time című album előkészületét tartogatja. Aligha véletlen, a könyv után egy évvel – 2013 – megjelent album az első, amin kizárólag Rod Stewart-számok vannak. Rod azzal fejezi be: Nagyon ki lesz akadva, ha nem lesz minimum világszenzáció. Nos, közölhetem, ha nem is folyik minden víz- és egyéb csapból az It’s Over, az önálló Rod Stewart-album Angliában platina-, Kanadában aranylemez lett, az USÁ-ban pedig a hetedik helyig jutott. Lehet mondani: szép teljesítmény.

Furcsa élmény olvasni a Rod – Önéletrajz című könyvet. Néha úgy érzem, ez csúcs, máskor tanácstalanul nézek körbe: Hol a zene? Ez a könyv nem a zenéről szól, ez Rod Stewartról szól – akit jó érzékkel úgy tettek a borítóra, hogy a haja látszik, az orra nem. A srác, aki ikonja lett a 70-es évekbeli piperkőc rocksztár fogalmának, aki hol „vetít”, hol egy munkásgyerek paraszti egyszerűségével néz magára, egyébiránt irritáló és tisztelhető tulajdonságok furcsa keveréke. Mázlista és seggfej. Viszont mikor a saját esküvőjén megkérték, mondjon valamit a menyasszonyról, ez esett ki belőle: „örülök neki, mint majom a (szövegromlás)nak”. És egy ilyen figurát azért nehéz nem kedvelni.