A norvég Jézus halálával sorsokat hoz egyenesbe, embereket köt össze és életeket szabadít fel. Önfeláldozásának ereje mégiscsak véges, egyre ugyanis nem képes: hogy magát a filmet kimentse a rendező-forgatókönyvíró kavarta pokolból.
Még lázadó gimnazistaként írtam egy sztorit Szomorú történet címmel, amiben egy öregúrral, szomszédaival és macskáival megtörténik minden szörnyűség, ami egy bérház viszonylatában csak elképzelhető. A dolgok mindig a lehető legrosszabbul alakulnak, ugyanúgy, mint a Hawaii, Oslo című filmben. Ha valakinek gyereke születik, hamarosan kiderül, hogy gyógyíthatatlan betegségben szenved, és napokon belül nyomorultul végzi. Ha egy öngyilkos nőt megmentenek, nem kell sokat várni, hogy gyerekei elmeneküljenek tőle, mondván, sosem szerette őket. A szerelmére váró fiút a bátyja persze pont a randi napján rángatja bele egy bankrablásba. Ilyenek. Míg azonban a Szomorú történet mentségéül elmondható, hogy fiatal voltam, a morbid történet pedig szándékolt groteszknek készült, enyhítő körülményt Hawaii, Oslo esetében nehezebb találni. A rendező, Erik Poppe már 45, a borzalmas események pedig az irónia leghalványabb jele nélkül követik egymást, olyan vérkomolyan, mintha a rendező vezekelni akarna azért, hogy Európa leggazdagabb országában, Norvégiában él.
Másik magyarázat szerint Poppe a reklámfilmesek bárányhimlőjének, a művészi önkifejezési láznak áldozata: a többek közt Epica és Cannes Lions díjakkal kitüntetett reklámos a hurráoptimista darabok után úgy érezhette, a művészet az, amiben semmi sem úgy történik, mint a tévében. Azaz sosem süt a nap.
További borzalmak
A folyamatos lidércnyomást egyébként nem csak a humor, hanem a karakterek sem oldják. Kétdimenziós, háttértörténet nélküli, motiválatlan figurák sodródnak a rettenetes, norvég valóságban. A néző a film 125 percéből 120-at a profi képi megoldások szemlélésével élhet túl, vagy azzal, hogy felhívja szomszédja figyelmét a Tim Roth-ra és Michael J. Foxra megdöbbentő módon hasonlító két színészre.
Eredeti gondolatot az utolsó öt perc tartogat. Míg a Szomorú történetem végén mindenki jól elpusztul, az öregúr egy lerobbant kórházi ágyon, a macskák pedig tűzvészben végzik, Oslóban mégsem teljesedik be a végzet. Az egyik főszereplő indokolatlan, de önként vállalt halálával megváltja a szerencsétleneket. A jézusos áthallást az égbe emelkedő kamera erősíti annyira, hogy a néző csendben imádkozni kezd: bárcsak minden reklámfilmes megmaradna tisztességes konzumidiótának.
