Mary Shelley és Saint-Exupéry egyaránt adhatná a film mottóját, mert tényleg igaz, hogy mindkettejük főműve arról szól, ha már megcsináltad a tüzet, tartsd is a hátad.
Adalékanyagot tartalmaz
Vincenzo Natali isteni B-filmeket tudna csinálni, ha kicsit többet inna, és ha nem adnának neki elég pénzt, így viszont amolyan okos horrorokkal rémisztget. A kafkai helyzetet teremtő Kocka és az abszurd marháskodásba hajló Semmi sajnos/szerencsére jóval szofisztikáltabb darabok, mint amennyire az ilyen őrült ötletek elsőre tűnnek. Muszáj vagy gondolkodni, de legalább is nem árt. Pedig mennyivel egyszerűbb lenne most is, ha a zombi valami elcseszett maszkban kergetné a génkutatókat, hörögne meg vért prüszkölne, erre fel CGI, Oscar-díjas színész meg világnézeti meszidzs. Temetni jöttem, nem dicsérni.
Ha felmerül egy filmben, hogy tegyünk-e emberi DNS-t a koktélteremtménybe vagy sem, akkor ott már tudni lehet, hogy valami nagy galiba van kilátásban. Egyrészt mert nyilván igen, ádámcsutkát a szörnynek, másrészt ebből meglehetősen ritkán lesz rákgyógyszer, ahogy eredetileg tervezték, sokkal inkább egy agyilag kiforratlan, épp ezért szelíd kiscicát s embert egyaránt kegyetlenül kettétépő szörnyecske. Ezt persze nem tudja előre Clive és Elsa, akik már létre is hozták az új faj két példányát, Gingert és Fredet. Igaz, ők egyelőre inkább úgy néznek ki, mint amikor a fazékból kifut a főzelék, folynak jobbra-balra, viszont tény, hogy élnek és öntudattal bírnak. Amikor pedig a pénzosztók leghatározottabb tiltása ellenére kettejük közös utódja megkapja a már emlegetett, csehovi puskaként funkcionáló emberi adalékot, létrejön az evolúció újabb lépcsőfoka.
Sejtcserés támadás
Szóval a génmanipuláció, mint olyan lehetne itt egy véleményformálásra apropót adó téma, bár nem hiszem, hogy akár csak Natali is komolyan azt gondolja, valahol (Amerikában, nyilván) föld alá dugott laborokban fehér köpenyes Frankensteinek lombikban gremlineket tenyésztenek. Legfeljebb csak az emberi génmanipuláció alapvető etikai problémája ötlött fel a fejében – de legyünk őszinték, ezúttal inkább még az se. Igazi amerikai produkció lett ugyanis a Hibrid, de ebben semmi pejoratív nincs. Ahogy egy szakitól az elvárható, a rendező pontosan és jó mértékkel csepegteti kémcsöveibe a feszültséget, az izgalmat, szépen végigmenve a zsáner főbb tételei által már emberemlékezet óta kijelölt vonalon. Vagyis feljebbvalói tiltás ellenére bátor és jó szándékú kockáztatás, kezdeti kudarcokat (montázs!) követően ígéretes fejlemények, sikernek hitt végeredmény, simogatás, barátkozás, majd a valami nem stimmel suspense-e. Illetőleg végső leszámolásig vitt kergetőzés, sok vérrel. Kevesebb okoskodás, réteg helyett nagybanira termelt áru, de annak kifogástalan.
Animáció és színész hibridje
Ha ki lehet valamit emelni, akkor az (bármennyire is szeretnénk itt most Adrien Brody nevével folytatni a gondolatot, nem fogjuk) a szörny szépen dokumentált fejlődése. Ez ugye egy ideig technika kérdés, utána már az őt alakító színésznő, az itthon alig ismert, kopaszra borotváltan csiripelő Delphine Chanéac asztala. A babaklubban ugyanis még értelemszerűen egy CGI-Maugli ugrabugrál polcról plafonról, aztán szépen fokozatosan alakul át lányos külsejű gnómmá, hogy belőle egy valódi bestia fejlődjön ki, nem a kacér értelemben. A történet a vége felé érzésem szerint néha már túllép a komolyan vehetőség határán, bár lehet ezt simán bizarrként is értékelni. (Esetleg ahogy Csendes Bobék mondták, nem fajtalankodás ez, hanem fajok közötti erotika.) De amúgy sok meglepetés nem érhet minket, a Hibrid egy tisztességes munka, nem feltétlenül az örökkévalóságnak címezve.
Kinek ajánljuk?
- Horrorfanoknak.
- A Frankenstein-tematika kedvelőinek.
- Dolly bárány szüleinek.
Kinek nem?
- Gyengébb idegzetűeknek.
- Aki szerint Adrien Brody jobban tenné, ha visszatérne A zongorista féle filmekhez.
- Fajok közötti erotikától irtózóknak.
7/10
