Ha amerikai, kosztümös és történelmi, akkor manapság találatra törekedvén nagy valószínűséggel két korszakra tippelhetünk film ügyben. Vagy Anglia valamikor Krisztus után tíz-tizenegy évszázaddal, és akkor lovagok, várak, oroszlánszívek meg Robin Hood nyilai, esetleg az Arthur mondakör kicsit korábbról; vagy Franciaország, nagyjából a (késő) barokk kora, úgy XIII. Lajostól a XIV. "Napkirály" Lajoson, és XVI. "a nép által lefejezett" Lajoson, mint királyokon, valamint több polgár rövid ideig tartó uralmán keresztül egészen Napóleonig, az első császárig.

Rizsporos parókák, háromszögű kalpagok, báj, kecs, kellem, piperkőcök, veszedelmes viszonyok, mosdatlanság, illatszerek, a nép lenézése, semmibevétele. Bujaság, romlottság, felelőtlen és élvhajhász életmód az egyik oldalon, míg betegség, nyomor a másikon. Persze Hollywoodot inkább az előbbi világ érdekli, jelen esetben sincs ez másként. A királynő nyakéke megtörtént eseményeket mesél el, amelyek XVI. Lajos király udvarában, helyesebben az igazi főnök, Marie Antoinette közvetlen környezetében történtek meg.

Ide érkezik meg a szépséges Jeanne Saint-Rémy de Valois (Hilary Swank), és nagyon mérges. Felindultságának oka érthető, hiszen a történelem viharában megfosztották őt minden jogától. Famíliája, a Valois család hosszú időn keresztül királyokat adott Franciaországnak. Mint a család utolsó örököse, szeretné visszakapni ősi rangját, de legalábbis az őt megillető becsületét.

Szövetségeseket keresvén ügyéhez megdöbbenve tapasztalja a királyi udvar léhaságát. A pazarló és fennhéjázó királynőt haszonleső kéjencek és piperkőcök hada veszi körül, mindössze egy, elsősorban az idősebb udvarhölgyek szórakoztatására specializálódott fiatal grófnak (Jonathan Pryce) akad meg a szeme a szép ifjú grófnén. A lány elszántsága és szépségének tiszta tüze lefegyverzi az eleinte cinikusan közeledő férfit, aki hű társává, szerelmévé válik.

Közösen tervelik ki a gyönyörű nyakék elrablásának tervét is, amely botrányba belekeverve a királynőt és a hataloméhes Rohan bíborost (Adrien Brody), Jeanne ügye is megoldódhat. A dolgok azonban nem úgy alakulnak, ahogyan hőseink óhajtanák, s ezen még a hírhedt hipnotizőr és alkimista, Cagliostro gróf (Christopher Walken) sem tud változtatni.

Charles Shyer rendező érezhetően nagy igyekezettel vetette bele magát a fényűző és lédúsan élveteg francia királyi udvar világába. Munkájában csak kisebb hibákat vétett, amerikai lévén nem is lehet kellően kifinomult érzéke az ilyen ósdi, európai, avítt dolgokhoz. Csak egy másik kultúra az odaát, és az ráadásul éppen emennek a tagadására épült, na. Viszont jól keveri az ugyan utazási prospektus ízű, de tagadhatatlan, igen dekoratív kastélypanorámákat az olyan szuggesztív hatású szuperközelikkel, mint a papíron sikló lúdtoll hegye, vagy egy gyémántsor tíz centiről nézve.

Mintha láttunk volna már ilyeneket is igényesebb reklámokban, így azonban egy nagyobb egységbe helyezvén nincs ezekben semmi kivetnivaló. E két képtípus között, pompás díszletek előtt méregdrága jelmezekben második vonalbeli színészeket láthatunk, akik ékes amerikai angollal mesélik el Jeanne grófkisasszony igaz meséjét, ami így azért egy kicsit olyan, mint amikor gyermekkorunkban a Gojko Mitic által alakított apacs indián karattyolt németül a Dinári-hegység fehér szikláin.

Bár egyre többen beszélnek angolul, így talán ez fel sem tűnik senkinek. A narráció döccenéseit itt-ott beszúrt, magyarázó jellegű flashback-ek simítják el. A több mint kétszáz éves történetet a dramaturgia olyan ötletekkel próbálja fogyaszthatóvá tenni a mai kor igényeinek megfelelően, mint a különböző színű vicces napszemüvegek használata (sicc!), vagy az ópiumot szívó és orgiát rendező bíboros meglehetősen frivol, ám épp ezért kellő hévvel elítélhető alakja.

Szegény jó Christopher Walken sem tudja, mit kezdjen az ördögi Cagliostro gróf szerepével, ám arcberendezése erre predesztinálja, könnyűszerrel játszik minden nem evilágit. Lehet angyali vagy sátáni, jelenléte minden alkalommal, minden filmben hatásos.

Ez a mindenáron hatásosságra való törekvés a film legnagyobb hibája. Úgy siklik el az igazán lényeges és fontos dolgok mellett, akár a gyémántokkal seftelő Motte gróf az utcán beszédet mondó Desmoulins mellett éppen ebben a filmben. Így megy ez. Szépen, szájbarágósan, látványosan. Súlytalanul.