Előfordult már, hogy felébredtek egy buszon, és fogalmuk sem volt, honnan hová mennek, és egyáltalán mit keresnek ott? Hősünk, a görög nevű, de erősen norvég Andreas (Trond Fausa Aurvaag) nem italtól pityókásan bóbiskolt el valamelyik külvárosi éjszakai járaton. Azt ugyan mi sem tudjuk, honnan jött és hogyan került a járműre. De a létező városok legtökéletesebbike felé robog, ahol az emberek "többnyire boldogok". Ahol van munka (nem túl megerőltető), keep smiling-tréningen átmosott agyú barátságos főnök, könnyen kapható irodistalányok, szombati golfpartik. Mi mást is kívánhatna egy férfi?
Jens Lien egyszerűen bedarálta feketekomédiájába Beckett, Huxley és Orwell antiutópiáit. A kollégák, akiknek arcáról soha nem fagy le az udvarias mosoly, éppoly idegesítők, mint a szómahabzsolók. Talán a Szeretetminisztérium munkásai a szürke kezeslábasos figurák, akik jóságos mosollyal tüntetik el az öngyilkosok bélmaradványait és mementóként hátrahagyott vértócsáikat. Az élet olyan, mint egy skandináv nappali: mentes a felesleges elemektől (érzelmek), és nincs benne rendetlenség (hisz gyerek sincs). Andreas kétségbeesett kísérleteket tesz, hogy kizökkentse környezetét e "rendességből", majd menekülőre fogná, mint valami Vladimir, de a létező városok legtökéletesebbikében még megdögleni sem hagyják az embert. A mindennapi szituációkat Aurvaag játéka tölti föl feszültséggel: jelentéktelenségének biztos tudatában, sztoikus látszatnyugalommal szemlélődik, pókerarccal készíti elő érzelemkitöréseit.
Jens Lien disztópiája valódi horror, és egy kicsit hasonlít a világra, amiben létezünk.