Halmozottan hátrányos helyzet

Marie Heurtin vakon és süketnémán született valamikor a XIX. század végén egy szegény parasztcsaládba, és szülei végül az apácák által vezetett, Poitiers melletti Larnay Intézetbe adták, ahol kifejezetten siket lányokkal foglalkoztak. Igaz, a kommunikálni képtelen, teljesen elvadult Marie-t elsőre nem akarják befogadni, úgy gondolván, vakon nem tanulhatja meg a jelnyelvet, de egy fiatal apáca, Marguerite nővér küldetésének tekinti, hogy megmentse a kislányt, akinek különben az elmegyógyintézet lenne a sorsa. És megkezdődik a gyötrelmesen lassú, konok folyamat, amely során a lánynak legalapvetőbb fogalmakat kell akarata ellenére elsajátítania – Marie egyszerűen nem érti, mit akarnak tőle, és kézzel-lábbal tiltakozik az olyan egyszerű civilizációs kísérletekre is, mint a fésülés, fürdetés vagy késsel-villával való evés. Marguerite nővér, aki jeleket a tenyerén vagy az arcán mutatja meg Marie-nak, a hosszú hónapok során közel kerül a lányhoz, aminek lassan meg is lesz az eredménye, ám a fiatal apáca tüdőbetegsége is egyre rosszabb lesz, és ez a kislány állapotát is nagyban befolyásolja.

A modernitás csodás hiánya

Ez nem egy XXI. századi történet, és Jean-Pierre Ameris rendező nem is akarja annak tekintetni. Más kezében ebből vagy egy csöpögős, elviselhetetlen melodráma lett volna, ami legfeljebb egy tévéfilm szintjét üti meg, vagy egy modern szenvedéstörténet. Egy másik rendező a lány félelmeire vagy a történet fizikai oldalára koncentrált volna – egy tizenhárom éves, önmagát sokáig ellátni sem tudó, de már serdülő gyerekről van szó –, esetleg az intézetből faragott volna valamiféle elnyomó rendszert, de Ameris egyiket sem választotta. Ő napfényes kerti jelenettel nyit, ezzel is jelezve, hogy filmje a jót és az ígéretet helyezi előtérbe, és bár vannak erős és kényes jelenetek, ezt mindvégig be is tartja. Nem könnyű nézni, ahogy a hol dacoló, hol valóban rettegő kislányt lefogják, de a rendező nem dramatizálja túl mindezt, és érdemes fejben tartani: a XIX. század végén járunk, más szemlélettel és más pedagógiai módszerekkel. Apropó XIX. század: minden tökéletesen korhű, de akárcsak a nyitóképek, itt is a valóság egy árnyalattal napfényesebb változatát kapjuk, de nem Jean-Pierre Ameris az egyetlen, aki így idézi meg az első világháborút megelőző boldog békeéveket, az ún. belle epoque-ot.

Lánymese

Arthur Penn (Bonnie és Clyde) 1962-es klasszikusa, A csodatevő rendkívül hasonló igaz történetet mesélt el, ahol Anne Bancroft a gyógyítót alakítja, azt, aki kiemeli a sötétből és némaságból a jobb sorsra érdemes kislányt, a Marie történetében ez a szerep Isabelle Carre-ra jut. Carre, a rendező állandó színésznője nem egy feltűnő jelenség – ő volt François Ozon Menedékének női főszereplője -, és ez most nagyon is jól jön neki. Marguerite nővérként egyszerre erős és végtelenül törékeny, ezért is számít igazán az, amit elér, és ezért fontos az, amitől a végén el kell búcsúznia. Bár a történet önmagában egy ordas nagy melodráma, a mértéktartó rendezés és a színészi alakítások teszik finom, mélyreható drámává, és akkor említsük meg a Marie-t játszó Ariana Rivoire-t is. Rá egy modern süketnéma intézetben talált a rendező – vagy aki a szereposztásért felelt –, és valóban erre a szerepre született. Persze mondhatnánk, hogy a két főszereplő közül neki van könnyebb dolga, hiszen ő többnyire csak reagál az őt érő és érintő ingerekre és tettekre, ám a lány van olyan tehetséges, pontosabban van olyan kisugárzása, hogy passzív szereplő helyett egyenrangú fél lehessen, amihez nyilván hozzátesz az általa valóban megélt fizikai korlátok és az ezzel járó elszigeteltség, vagy, hogy ismét egy nagy szót pufogtassunk, fájdalom. Ettől is lesz ilyen szép ez a film.

Kinek ajánljuk?
- Akinek még fontos az empátia.
- Sérült gyerekkel foglalkozóknak.
- Pedagógusoknak.

Kinek nem?
- Akikben nincs empátia.
- Akik nem szeretnek meghatódni.

10/10