Daniel Craig a legjobb dolog, ami csak a Bond-franchise-zal megeshetett. Ebben, hihetnénk, mindenki egyetért, de nem egészen így van: az előző két Bond-részt, de különösen a Quantum csendjét olyan kritikai hangok is kísérték, amelyek szerint a nagy múltú sorozat túlságosan messzire rugaszkodott az Ernyey Béla deluxe-kiadásaként sürgölködő Pierce Brosnan és persze híres elődjeinek (leszámítva azért alighanem a betonszürke Timothy Daltont) markáns stílusától, feláldozva a glamúrt és az eleganciát a brutalitás töltényhüvelyekkel és embervérrel megszórt, modernizált oltárán. A legújabb Bond-mozi alkotói nyilvánvalóan tudnak ezekről a rajongói sóhajokról, ám – miközben, egyebek mellett, egy erősen megreformált Q visszaemelésével tesznek néhány vállalható kikacsintós gesztust – a múltidézést szerencsére megint másra hagyják.
Sam Mendes rendezőnek és három írójának akad dolga így is, hiszen a Skyfall, és talán ez benne a legváratlanabb, valóságos tétre játszik. Míg a másodrangú Bourne-filmként kacsázó Quantum csendjében a korábban oly meggyőző antrét produkáló neo-Bondot halálosabbnak próbálták mutatni az új idők új sztárjainál is, addig a Skyfall már arról szól (és nem csak metaszinten vagy az egyre leamortizáltabb főhős karakterébe kódoltan), hogy vajon megőrizhető-e egy ember (egy mítosz, egy filmsorozat és így tovább) méltósága akkor, amikor pályája az őszi szakaszába fordul, s immár rég nem ő a korszak hőse. Az, hogy erre a kérdésre ezúttal igenlő válasz adható, önmagában is szép teljesítmény, ám távolról sem ez Mendes rendezésének lényege: ami az egyébként csak közepesen akció- és feszültségdús Skyfallban a legjobban becsülhető, az a majd' mindvégig jelen lévő elégikus hangulat. A nagypályás akciófilmezésbe életében először belekóstoló Mendes ebben, vagyis az atmoszférateremtésben tud igazán komolyat dobni, legyen szó akár a választott környezet (Sanghajtól a magasztosan zord skót felvidékig), akár az elgyötört ábrázatok kiaknázásáról.
Más kérdés, hogy a kényszernyugdíjazását épp csak megúszó 007-es és a már vénülő kezével egy ütemesen széjjelhulló ügynökséget kommandírozó M borús, bár néhány hol jobb, hol zsengébb viccel is megtoldott kalandjához Mendes nem igazán talált autonóm hangot. A feljebb fokozott realizmus és a főhős nyúzottsága csakúgy, mint Javier Bardem egészen Joker-szerű, bár távolról sem annyira átütően tébolyult főgonosza Christopher Nolan Batman-szériájának masszív befolyásáról beszél, amely már-már parodisztikus méreteket ölt a film végén, amikor is Bondunk megkapja a maga Wayne-kastélyát a hozzá tartozó Alfreddel együtt, akit úgyszintén egy brit legenda, Albert Finney alakít. A teljes képhez azonban akkor jutunk, ha hozzátesszük: öregember kezében már rég mutatott ilyen jól a fegyelmező karabély.
