Vékony a határ újszerű narratíva, rejtélyesség és semmitmondás szomszédos területei között. Az argentin Milagros Mumenthaler végig ezen a vonalon egyensúlyoz Nyitott ajtók, ablakok című filmjében.
A Nyitott ajtók, ablakok elbeszélésmódja a legkevésbé sem szokványos, talán mert hagyományosan, lineárisan, magyarázatokkal és mindent egyértelművé tévő dramaturgiával esetleg unalmas, közhelyes lenne egy történet három 18-20 éves lányról, akiknek most már végleg árván maradva kell megbirkózniuk az őket felnevelő nagymama halálával, egyúttal valahogyan meg kellene találniuk az utat a gyermeki státuszból a felnőttség felé.
Milagros Mumenthaler ezért inkább – noha erről szól a filmje – mindezt nem mondja el. Az információk egy része tulajdonképpen ki sem derül, csak következtetni lehet rá, vagy jobb híján megtippelni (például szóba sem kerül a három lány apja és anyja, ezért valószínű – noha valójában nem száz százalékig bizonyos –, hogy már rég halottak). Más történetmorzsákat pedig csak teljesen mellékesen, hosszú és lassú (szinte) semmittevés után hangzanak el: a nagymama halála például a filmnek csak nagyjából a felénél kerül szóba – addig fogalmunk sincsen, ki is ez a három lány, és mit keresnek egyedül egy hatalmas házban. Sőt, hogy testvérekről van szó, az is csak utalásszerűen derül ki egy idő után, egyúttal rögtön meg is kérdőjelezve az új információt (az egyik testvér szerint egyiküket talán örökbe fogadták).
Mumenthalerre mindent egybevetve is a már említett újszerű narratíva vagy rejtélyesség vagy semmitmondás a jellemző – még az olyan alapvetések sem egyértelműek nála, hogy amit látunk, egyáltalán egy ház-e (hiszen földszinti, szedett-vedett nappalija, ahol a lányok a legtöbbet üldögélnek, még csak nem is emlékeztet az emelet luxusállapotaira, a minimalista fényképezési mód pedig nem mutat utat a két szint közt). S végül nem akad egyértelmű válasz egyetlen felmerülő kérdésre sem: miért megy el valamelyik másik országba az egyik lány anélkül, hogy előre szólna a többieknek? A másik lány valóban kibukik-e az egyetemről? És ha igen, akkor mit dolgozik (dolgozik-e egyáltalán)? Meddig és miért maradnak ebben a házban a lányok?
Mumenthaler mintha a végletekig redukálni akarná filmjét három nővér egymás közti viszonyainak ábrázolásává, három különböző életstratégia – ha nem is bemutatásává, de – felvillantásává. A Nyitott ajtók, ablakok nevű jéghegynek a megszokottól eltérő módon inkább az alsó kilenctizede (pontosabban annak egy apró része), mintsem a felszín fölötti része látható: a három lány szavakkal körül nem írható, sőt racionálisan talán meg sem érthető súrlódásai, megbékélése, egyúttal végül a helyzetbe való valamiféle keserédes beletörődésük a film valós témája. A rendező mindezt olyan nem verbális jelzésekkel próbálja kifejezni, amitől a film visszagondolva olyasmivé válik, mint egy borzasztóan lelassított tánc: ahogyan a lányok előbb együtt vannak (egy kis kanapén, összeérő vállal), aztán szétszélednek a maguk saját dolgait intézni, aztán újra egy házban vannak, de ki-ki a saját szobájában, vagy a másik bezárt ajtajánál bebocsátásra várva, aztán végül újra együtt – és így tovább.
De egyáltalán nem biztos, hogy egy ilyen szinte tudat alatt játszódó "történet" elmeséléséhez Mumenthaler a legjobb formát találta meg: sajátos megoldásai filmen sokszor zavaróak, unalmasak, vagy akár öncélúnak tűnnek. És végül talán nem is nyújt annyit – nem tud újszerű élményt vagy igazán egyéni történetet felmutatni –, hogy ki lehessen jelenteni: megéri vele tartani azon az úton, amely a nézőtől az átlagosnál jóval több türelmet és megértést vár el.
