Mióta Adam Sandler bumfordi alakja először aranyozta be a hófehér mozivásznat, a népszerű komikus műsorszáma alig változott valamit. A történelmi pillanatra, mármint az infantilis poénokat és megszokott haveri körét előszeretettel alkalmazó Sandler nagy áttörésére 1998-ban került sor, ekkor mutatták be ugyanis Sandler Nászok ásza című komédiáját, mely egyszer - s úgy tűnik - mindenkorra szupersztárrá avatta az addig csak másodhegedűs viccmestert.
Persze az örök hűség ismeretlen fogalom a showbizniszben. Ahogy jó tíz éve Sandler Robin Williams-et váltotta a legjövedelmezőbb komikussztár trónján, úgy előbb-utóbb az ő helyét is elfoglalja majd egy ifjabb, s nagyobb bevételeket generáló poéngyáros (a trónkövetelők közt Will Ferrell és Steve Carell nevéről hallani a legtöbbet mostanában), a Távkapcs sikere azonban azt bizonyítja, hogy Sandler egyelőre még nagyon is úr a baromfiudvaron.
Sikerének titka mindazonáltal sokak számára rejtély, mert azt ugyan senki sem vitatja, hogy Sandler-nél senki sem adja jobban a nagydarab mamlaszt, a felnőtt testbe szorult örök kamasz figuráját, arra azonban már jóval kevesebben tudnak ésszerű magyarázatot adni, hogy altáji humorban gazdag, egypoénos filmjeiből hogyan lesznek minden évben a bevéti listák éllovasai.
Azt a bizonyos egy poént ezúttal a címbeli távkapcsoló szolgáltatja, az univerzális remote control ugyanis nemcsak a garázsajtó kinyitására és a kényelmes csatornaváltásra szolgál, hanem képessé teszi tulajdonosát - esetünkben a túlterhelt családapát alakító Sandler-t -, hogy saját életét is úgy irányítsa, mint egy full-extrás dvd-t. A kísérlet kezdetben remekül működik, a szerencsés flótás nemcsak a kutya ugatását képes lehalkítani, de egy gombnyomás az egész, s Sandler már át is tekert az idegölő forgalmi dugón és a családi veszekedéseken is.
A végtelenségig (ami a mozi valóságában rendszerint 90 percet jelent) azonban még egy ilyen jól működő poént sem lehet húzni, így miután az isteni (vagy ha úgy tetszik: ördögi) távkapcsolóból adódó komikus szituációkat már lehetetlenség fokozni, a film tempót vált, s az addig harsány vígjáték pillanatok alatt futurisztikus giccsparádévá, a családi kötelékek fontosságát hirdető jövővízióvá változik. Meglepő módon még e könnyes-drámai befejezés sem képes szétzilálni Sander filmjének egységét, melynek magyarázata nem lehet más, mint hogy az infantilis humor és a melodráma nem is esnek olyan távol egymástól.
