Elkészült tehát, és amit most a nézők láthatnak, az egy régen várt, igazi, nagy film. Mellette olcsó vásári látványosság mindaz, ami az első három Csillagok háborúja óta a vásznakra került, baljósárnyastul-múmiástul-dzsurasszikparkostul, és már az is biztos, herripotterestül együtt.

Az új médiumra való átültetés során sok minden kényszerűségből feláldoztatott, már ami az adaptált regény eredeti értékeit illeti. Néhány részlet és néhány szereplő kimaradt, de ami sokkal fontosabb, megváltozott a cselekmény ritmusa és az egész mű hangulata. A cselekmény sokkalta pergőbb lett, tele konkrét harcokkal, akcióval, mindez valamelyest érthetőbbé teszi, hogyan is lehet egyáltalán filmre átírni egy ilyen eposzt. Ha még emlékszünk, a könyv egyik jellemző sajátossága az volt, hogy a tényleges akciókról mi, az olvasó valahogy mindig lemaradtunk, és csak a csata kimeneteléből és későbbi elbeszélésekből értesülhettünk róla, mi is történt valójában. Ez eleinte kissé bosszantó olvasás közben, de egy rövid idő után meg lehet szokni, és attól fogva kifejezetten viccesnek tűnik. Mozgóképen ez a fogás teljesen elképzelhetetlen, magától értetődő, hogy az eseményeket egy kicsit fel kellett pörgetni. Tulajdonképpen semmi sem történik másképp a vásznon, mint a könyv lapjain, csupán minden az orrunk előtt zajlik, látványos harcok és izgalmas menekülések közepette, és szinte csodálkozunk, valójában mennyi minden rejtőzött a könyv sajátosan élvezetes, bandukoló ritmusa mögött.

Fontos különbség, hogy a film sokkal komorabbra sikerült a regénynél. Ennek egyik oka, hogy a regény első számú főhősei a hobbitok. Az ő egy méternél kicsit magasabb szemszögükből ismerjük meg a történetet, az ő szemükkel látunk, az ő fülükkel hallunk. A film nézőpontja ezzel szemben a kívülálló szemlélődőé, a mindenkori mozinézőé, hisz egy egyes szám első személyű narráció lehetetlen lett volna, és minden bizonnyal kudarc lenne. A hedonista karosszék-filozófus hobbitok így aztán vicces kis lények válnak a filmben, akiknek nem sok lehetőségük marad a viccelődésre, tekintettel a történet minden rajtuk kívül eső részének hihetetlen sötétségére és rettenetére.

A film komorságának másik oka Peter Jackson, a film rendezőjének személyisége. A gyűrűk ura első számú alkotója ilyen ember, így működik, lát és láttat: sötéten, komoran, hideglelősen. Aki ismeri a Mennyei teremtményeket, de akár a Hullajót vagy a Törjön ki a frászt, tudja, miről van szó. Nála a legelvetemültebb horrorparódia legröhejesebb jelenetében is bujkál valami keserű-fanyar utóíz, humora fogcsikorgató, viccei is rémisztőek. Amúgy fölöttébb alapos és makacs ember, nem könnyen hajlik a kompromisszumra, ha rémálmot filmez, attól szederjes lesz a néző háta, ha horrorparódiát, a néző visít a nevetéstől, ha pedig A gyűrűk urát, a néző szeme a vászonra tapad, és nem szabadul kettő és háromnegyed óráig. Igazi gyűrűkura-rajongó, olyan alázattal nyúl az eposzhoz, olyan lelkiismeretes pontossággal idézi annak egyes jelenségeit, ami önmagában is tiszteletre méltó. Elsősorban ennek a részletes, végtelenül precíz feldolgozásnak köszönhető, hogy a film attól jelentősen elütő, mégis méltó párja a könyvnek.

Csupán egyetlen probléma van ezzel a filmmel. Az, hogy a három részt egyszerre forgatták, az teljesen rendben van, ez garancia lehet az állandó, magas minőségre, és a történet egyes darabjai között sem lesz zavaró különbség. Az viszont kifejezetten rosszul esik, hogy ha már a produktum lelkiismeretesség és tisztesség dolgában példamutató, és a pénzszag, a mindenek fölött álló bevétel fertelmes bűze még illatfoszlányokban sem kísért benne, miért kellett a bemutatókat három karácsonyra szétráncigálni? Ez így elég gusztustalan.