Zavarba ejtő alkotás A gyertyák csonkig égnek. Először is a szomorú aktualitása miatt, hiszen mikor e cikk íródik, éppen egy napja, hogy eltemették Agárdy Gábort, a Kossuth- és Jászai-díjas művészt, a Nemzet Színészét, e film egyik főszereplőjét. Számára a sors csodálatos jutalomjátékot adott e filmben. Másodszor, hogy bár a 37. Magyar Filmszemle játékfilmes mezőnyében indul, mégse film. Harmadszor, hogy mégis film.
Maga a film, és annak alapjául szolgáló színházi előadás Márai Sándor azonos című könyvéből készült, amely önmagában véve is komoly vállalkozás. Nem akármilyen művészi bátorság színpadra állítás szándékával hozzányúlni egy regényhez, főleg ha az irodalmunk első világhírt elért darabkája, s amelynek film és színházi jogaiért gazdag és neves külföldi művészek is versengenek. (Tudni kell, hogy mivel Márai gyakorlatilag egész életét külföldön élte le, műveinek szerzői jogai is külföldön vannak. Ezek megszerzése pedig most már nálunk is ismert piaci törvényszerűségek szerint zajlik.) Persze, nem ez az első eset a színház- és filmtörténetben, hogy egy regényt dramatizálnak filmmé vagy színdarabbá, ám ez esetben a különlegességet az okozza, hogy a regény szinte kizárólag hosszú monológokból áll. A monológ, látványosan magányos szónoklat, márpedig nem éppen "szembarát", könnyen elkalandozhat a figyelem. Ezért a szerepeket megoldani kizárólag hatalmas szakmai rutinnal rendelkező, szellemileg és fizikailag tökéletesen fitt színészek tudják megoldani úgy, hogy a néző figyelmét elejétől a végéig le tudják kötni. És a könyv két hetven éven felüli katonatisztről szól...
Szerencsére Iglódi István, aki a Pesti Magyar Színházban megrendezte a darabot, és annak alapján e filmet is, tudta, hogy kikre kell bízni ezt a hatalmas feladatot. A hajdani Nemzeti Színház társalgójában mindig tolongtak a hazai színjátszás hatalmas alakjai, Bessenyeitől Sinkovitsig és Őzéig, de mellettük is olyan csendesebb, de korántsem tehetségtelenebb színészek alakítottak, mint Avar István vagy Agárdy Gábor. E zseniális régi generáció utolsó harcosaiként jutalomjáték számukra a két idős katonatiszt szerepe. Iszonyatosan koncentrált játékkal, magas fokú szellemi felkészültségben oldották meg feladatuk, tökélyre vitt színjátszással bemutatott, hosszú, érzelmileg magasan telített, leszámolásszerű párbeszédben elevenedik meg életük, barátságuk, közös szerelmük. A forgatás közben már lehetett tudni, Agárdy Gábor gyógyíthatatlan halálos beteg. Torokszorító és felemelő pillanat, amikor a film végén az általa alakított százados elköszön, és magányosan kisétál az ajtón, amin kívülről ömlik be a napfény. Az asztalon pedig egy csonkig égett gyertya egy utolsó lobbanással elhamvad...
Az alkotók nem szánták moziba a filmet, amelynek elkészítését legfőképp az motiválta, hogy megörökítsék az utókornak e két művész csodálatos játékát. Ahogy kiderült Agárdy betegsége, érthetően sietni kellett, így becsúsztak bizonyos technikai hiányosságok. Az alkalmazott, és a tévében megszokott videotechnika nagy mozivásznon ugyanis nem mutat jól, nem viseli el a nagyítást. Ez a másik ok, ami miatt zavarban érzem magam. Egyrészről ritkán látható koncentrált színészi munka, másfelől bosszantó képminőségi hiányosságok. Televízióban azonban ez várhatóan nem fog gondot okozni. A filmet azonban a Magyar Filmszemlén mutatták be, ahol a hazai játék-, és dokumentumfilm kínálatot kell(ene) mustrálni. A tévéjáték (és a színdarab) egész egyszerűen más műfaj. Elnézést a hasonlatért, de a 100 méteres síkfutásban sem indítanak 100 méteres gyorsúszót, és viszont.
Harmadrészt pedig egy kísérlet a film, tehát mint kísérleti film mégiscsak helye van a Szemlén. A kísérlet lényege pedig az, hogy oda tudunk-e még figyelni két szuperközeliben mutatott arcra, akik másfél órán keresztül beszélnek. Mesélnek magukról, életükről. Felcsattannak, vitára gerjednek és megnyugszanak. Úgy sejtem, akik még egyaránt járnak színházba, moziba és a tévében látottakból az is fontos, miről és mit beszél, nemcsak az, hogyan néz ki, azok e feladatot venni fogják.
