zene: Tyler Bates
   vezényel: Timothy Williams
   kiadás éve: 2014
   kiadó: Hollywood Records
   játékidő: 109:25

     Amikor először hallottam arról, hogy az aktuális Marvel-adaptáció egyik főhőse egy gépfegyveres mosómedve lesz, elsőként arra gondoltam: minden elveszett, a megfilmesítendő alapanyagokból lassan kifogyó amerikai filmgyártás rátalált a Mosó Masa mosodájára, a következő opusz pedig bizonyára Gőgös Gúnár Gedeonra épül majd. Hogy társa egy ugyan visszafogottan, de azért mégiscsak beszélő fa, azt már sztoikus nyugalommal vettem tudomásul, ráadásul idővel eszembe jutott, hogy Középföldén jóval több fa sétált, akik még úgy sem zavartak, hogy a szókincsük nagyobb volt. Ettől függetlenül azt gondoltam, innen szép nyerni, ami még akkor is igaz, ha egyébként a saját szabályokkal rendelkező képregény-megfilmesítések világába eddig gyakorlatilag mindig ellenérzések nélkül be tudtam lépni.
     Peter Quillt, a magát csak Űrlordnak nevező, nagyon nagy jóindulattal Indiana Jones nyomában járó kalandort (Chris Pratt) még gyerekkorában rabolják el a Földről, és bolygónktól sok-sok fényévnyire, egy bűnbanda neveli fel, ezzel gondoskodva utánpótlásukról. Aktuális megbízatása egy rejtélyes gömb beszerzésére irányul, ám amikor megkaparintja, azzal szembesül, hogy az meghatározó szereppel bír a galaxis további sorsát illetően. Ahhoz viszont, hogy legalább egy kis eséllyel szálljon szembe a planétákat kegyetlenül leigázó Ronannel (Lee Pace mintha egy Marilyn Manson-klipből szabadult volna), segítőtársakra van szüksége. A kényszerűségből, eleinte a világmegmentésnél jóval kevésbé magasztos célok elérése érdekében összeálló csapatában ott van egy nem természetvédő értelemben zöld fejvadász, Gamora (Zoe Saldana), egy legyilkolt családját sirató, bosszúra éhes monstrum, Drax (Dave Bautista), valamint egy harcias, beszélő mosómedve, Mordály, aki mellett amolyan testőri funkciót tölt be Groot, a humanoid fa. A kezdetben egymás iránt nagyon komoly ellenszenvet érző csapattagoknak össze kell kovácsolódniuk annak érdekében, hogy megállíthassák Ronant.

     A rendezőként eddig csak kisebb alkotásokat jegyző James Gunn valószínűleg az egyetlen helyes utat választotta ahhoz, hogy ezekkel a szedett-vedett hősökkel egy ennyire szórakoztató mozi születhessen, ez pedig az ironikus hangvétel használata. Ugyan a legtöbb, űrben játszódó sci-fi kötelező elemeként ismert űrcsaták is jelen vannak, hogy az akciórajongók ki legyenek szolgálva, A galaxis őrzői legfőbb érdeme, hogy ritkán látott természetességgel olvasztotta be a sztoriba a humort. Az igen laza Chris Prattnek már a nyitányban látható első felbukkanása is meglehetősen ütős lett: az idegen bolygó barlangrendszerében, az épp hallgatott zene ütemére patkányféle kreatúrákat rugdosó és azokba karaokézó kalandor belépője több mint erős. És ennyiben nem merül ki a film egyedi humora, ugyanis a forgatókönyvet is író Gunn rájött arra, hogy bátran lehet alkalmazni még azt az unásig ismert megoldást is, amikor a főgonosz a megsemmisítő csapás előtt szónokol egy jót, ha a jelenet egyszerűen ki lesz fordítva ahhoz képest, ami a szokás, ezzel nevetségessé téve a teljesen elbizonytalanodott szónokot. Az eredetiség a mozgalmasabb pontokon is jelen van, hiszen valószínűleg egy filmben sem láthattuk még ebben a formában, hogy például miként lehet lelassítani egy támadásra készülő űrhajót sok kicsi segítségével. Azt pedig ki hitte volna, hogy pont a két CGI lényhez, Groothoz és Mordályhoz (akiket eredetileg Vin Diesel és Bradley Cooper szólaltat meg) sikerül majd érzelmesebb jelenetet kötni, de sikerült: míg az első önfeláldozása ad emlékezetes pillanatokat, utóbbi a múltjára tesz olyan célzást, amely a kis termetű, sértődékeny szőrmók hátterét kicsit komolyabb megvilágításba helyezi. Mindazonáltal nagy komolykodásra felesleges számítani, mert egy nyári blockbustertől elvárt könnyed szórakoztatás volt az alkotók kiemelt célja, ebben pedig, mint minden másban is, diadalt arattak.

     Zenei ponton kettéválik a történet. Amire minden bizonnyal a legtöbben felfigyelhetnek a filmben, az a népszerű betétdalok sora, de ezúttal nincs olyan érzése az embernek, hogy mindössze azért lettek összeválogatva, hogy a soundtrackkel még többet lehessen kasszírozni. Ezúttal a dalok konkrét szerephez is jutnak a filmben, hiszen nem egyszer a szereplők is hallják őket, szakszóval: szinte mind source music. Többnyire Quill hallgatja ezeket, hiszen a sztori szerint a felvételek valójában egy ütött-kopott magnókazettán találhatók, amelyre hősünk édesanyja válogatta össze kedvenc darabjait (írásom a duplalemezes deluxe verzióról született, de érdekesség, hogy az önálló soundtrack címlapja egy stílusos kazettadizájnt kapott). Az itt eredeti verziójában, a Blue Swede-től elhangzó, de a legtöbb ember által David Hasselhofftól ismert "Hooked on a Feeling", a "Moonage Daydream" David Bowie-tól, az "I'm Not in Love" a 10cc-től, az "I Want You Back" a Jackson 5-tól, a "Come and Get Your Love" a Redbone-tól vagy az "Ain't No Mountain High Enough" Marvin Gaye-től és Tammi Terrelltől egytől egyig klasszikus darab, és valóban szerepeltek is a filmben, egyedül Norman Greenbaumtól a "Spirit in the Sky" az, melyre nem sikerült felfigyelnem a jelenetek során. Egyik szám közkedveltebb a másiknál, bármelyik lehetne egy retróbuli csúcspontja, szóval most arról a ritka esetről beszélünk, amikor a dalok nemcsak a film marketingjét segítik, hanem funkciójuk van, ezenkívül jó hangulattal járulnak hozzá a történésekhez.

     Az instrumentális dallamokért Tyler Bates felelt, aki napjainkban épp a fent már emlegetett Marilyn Manson gitárosaként bukkan fel a banda koncertjein, és meglehetősen vitatott megítélésű filmzeneszerző. Művei rendszeresen megfordulnak a mi évértékeléseinkben is, és a legtöbbször negatív kontextusban, hiszen többnyire horrorok (Halloween, Menekülj) zenéjéről van szó, azok közül is a kakofonikusabb, szétesőbb fajtából. Ugyanakkor tud a szerző, ha akar, amire Emilio Estevez El Camino-filmje, a Vándorút a példa, ahová egy kiemelkedően szép pillanatokban erős score-t komponált, az akciófilmek terén pedig a Neil Marshall-féle Végítélet aláfestése az, mely leginkább ajánlható tőle. Gunn-nal negyedszerre dolgozott együtt; munkakapcsolatuk a 2006-os Slitherrel indult, de már két évvel korábban, a Holtak hajnalánál is összeakadtak, amelynek Gunn írta a forgatókönyvét.
     A galaxis őrzőivel egy komoly lehetőséget kapott Bates, elvégre egy olyan új univerzum mutatkozott be a vásznon, amelyhez a siker okán nemcsak a már bejelentett közvetlen folytatás, de vélhetően némelyik főhős önálló filmje is kapcsolódni fog. Ha azt nézem, hogy született-e olyan motívum, amelyből akár időtálló klasszikus válhat, akkor a válasz az, hogy nem, ha viszont azt nézem, hogy milyen mértékben működtek a szerző darabjai a jelenetekben, akkor egészen kellemes a kép. Ezúttal is olyan esettel állunk szemben, ahol a hallgatók többségét talán nem különösebben fogja meg a score a film előtt hallgatva, a jelenetek ismeretében viszont sokaknál emelkedhet feljebb a zenére adott pontszám.

     Ahogy a Bosszúállóknál is történt Alan Silvestri esetében, a zenei káosz elkerülése végett Bates szimfonikus muzsikájánál sem kapott minden egyes szereplő külön témát, inkább született egy közös dallam, amolyan Őrzők-témaként. Ez a nem túlbonyolított, mégis tetszetős, diadalittas motívum egy igazi csatazenében, a "The Final Battle Begins"-ben bukkan fel először, és később - hol előtérbe hozva, hol jelzésértékűen - olyan trackekben lehet felfedezni, mint például a "The Kyln Escape", a "The Pod Chase", a "The Great Companion" és a "Guardians United". A nagyzenekar mellett természetesen jelen van kórus is, akiket a gomolygó ködös nyitányban, a "Morag"-ben még sejtelmesen hallunk, ám később, például a kellemesen sci-fis stílusú "The Ballad of the Nova Corps."-ban már az erőre kapott énekkar hallatja magát. A főtémától mentes dinamikus kompozíciókban viszont Bates nem mindig arat sikert. A harcias "Quill's Big Retreat", a vagdalkozó "What A Bunch Of A-Holes" és az idegesítő "Don't Mess with My Walkman" a többihez képest átlagon aluli, és a "Ronan's Theme" sem nevezhető impozáns témának.
     A score igazi, sokszor meghallgatható értékeit a csendesebb szerzemények jelentik, melyekből egy nagyon hatásos, körülbelül 20 perces minialbumot lehetne összeállítani. Az angyali szólóvokállal és zongoraszóval, valamint igen hangulatos harangozással színesített "To the Stars" után olyan nagyszerű érzelmi csúcspontokat találunk a kiadványon, mint a kórusos "Sacrifice", a felemelő, érdekesen trillázó "Groot Spores" és hasonlóan erős társdarabja, a "Groot Cocoon", a kezdetben csendes, feszülten záruló "We All Got Dead People", a kórust és a vonósokat szintetizátorral kiegészítő főtéma-variáció, a "Black Tears", valamint a lemezt záró két tétel, a reményt sugalló "Citizens Unite" és a könnyed "Nova Upgrade".

     Tyler Bates munkája, valamint a retrós slágerek külön-külön albumon is megjelentek, de a film rajongóinak, illetve azoknak, akik a teljes zenei képet szeretnék minél jobban megismerni, úgyis a két CD-s deluxe verzióra esik a választásuk. A dalrészleg egy ütős válogatás mindenki által ismert és még meg nem unt felvételekből, bár azt hozzá kell tenni, hogy egy ilyet összeállítani nem egy nagy kunszt, bárkinek menne. A ténylegesen e mozihoz fűződő teljesítményt tehát a score-t tartalmazó lemezen kell keresni. Noha az instrumentális anyagban nem egy helyen található olyan rész, amelyet másodjára inkább átpörget a hallgató, a főtéma és variációi hatásosak, a nyugodtabb részek pedig több olyan kompozíciót takarnak, melyeket 2014 legszebbjei közé sorolhatunk. Bár biztos vagyok benne, hogy Bates neve szerepelni fog még évértékeléseimben a legrosszabb filmzenék blokkjában, az most is látszik, hogy amint elhagyja a horrorzenei terepet, ahol a leginkább otthonosan érzi magát, akár a legjobb filmzenék blokkjába is bekerülhet.