Újabb felesleges lábjegyzet egy legendához. Ridley Scott középszerű kalandfilmje ígéretesen indul, ám félúton tárgya áldozatául esik: olyan messziről közelít a Tüzes Íjász karakteréhez, hogy a végére éppen hogy csak sikerül elvarrnia a kötelező szálakat. És egyébként is, tényleg ez az igazság? Robin Hood nem is volt Robin Hood?
Eredeti ötlet híján Hollywoodban régi mítoszokat, történeteket mesélnek újra, vagy csomagolnak a kor igényeinek megfelelő köntösbe, szolgáljon ehhez ürügyül egy-egy "újszerű" aspektus (Artúr király, A másik Boleyn-lány), a technikai forradalom attrakciójellegétnek új keletű dominanciája (Karácsonyi ének, A titánok harca), vagy egy ikonikus karakter eddig soha nem látott eredettörténetének közhírré tétele (Batman: Kezdődik!, Rémálom az Elm utcában-remake). Scott az utóbbi módszert választotta, hogy a számtalanszor filmre vitt Robin Hood figuráját új fénytörésben tudja bemutatni - ám a Scott-féle fénytörés elemeire bontja a legendás karaktert, a széttartó darabokból végül nem áll össze az általunk ismert Robin Hood mítosza (ezért inkább egyfajta bizarr prequelről beszélhetünk, mintsem valódi eredettörténetről).
Robin Longstride (Russell Crowe) egyszerű íjász Oroszlánszívű Richárd seregében, és ahogy legtöbb kollégájának, neki is elege van a keresztes háború borzalmaiból. A király halálát követően negyedmagával dezertál, és hazafelé indul, ám kis csapata útközben belegabalyodik egy gyilkos összeesküvésbe, melynek szálait Britannián innen az ördögi Godfrey (Mark Strong), Britannián túl pedig Fülöp, a franciák Angolhonra ácsingózó uralkodója gombolyítja. Egy haldokló lovagnak tett ígérete miatt Longstride barátaival együtt lovagi álruhát ölt, hogy Oroszlánszívű koronáját visszavigye az udvarba. Álruhához azonban álnév is dukál: Longstride a nottinghami Robin Loxley-ként tér vissza szülőföldjére, ahol a név egykori birtokosának apján (Max Von Sydow) és feleségén, Lady Marionon (Cate Blanchett) kívül az udvar tagjai előtt is felelnie kell a halált érdemlő személyiségcseréért.
Ahogy fentebb írtam, a Robin Hood felütése ígéretes, Scott a tőle megszokott aprólékos profizmussal veti bele nézőjét a 13. század sártól és konspirációktól mocskos Angliájába. A látványos nyitóostromot követően gyorsan, hatékonyan és humorosan alakítja ki Longstride és kompániájának összetartó férfi-közösségét, ahogy ezzel párhuzamosan az Oroszlánszívű arrogáns és lobbanékony utódját, János herceget alakító Oscar Isaac hatalomittas monológjaival nyújt bepillantást az elfojtott suttogásoktól terhes királyi udvar kulisszái mögé. A valódi problémák az álruhásdival kezdődnek: Longstride és Lady Marion kényszerűségből eljátszott násza nem sokban különbözik Richard Gere és Jodie Foster Sommersby-jétől, illetve a Sandra Bullock-Ryan Reynolds páros Nász-ajánlatától, ekkor már szempilla-rebegtető pillantások és bájosnak szánt viccelődések ("Késsel alszom, úgyhogy ne próbálkozzon semmivel!" - mondja Marion az első közös éjszaka előtt, miután megágyazott "urának" a kutyák mellett) terhelik az expozíció dagonyában megfürösztött kardcsörtéjének emlékét.
Robin ebben a feldolgozásban egy egyszerű opportunista (míg mintha Blanchett Lady Marionjából a barna hajfesték kiszívta volna az életet), aki örül hirtelen jött nottinghami birtokának és címének, ám ahogy a kötelezően didaktikus flashbackek a tudtunkra adják: jó apja egyszer más sorsot szánt a fiának. Ő légyen az, aki fityiszt mutat a nemsoká segítségre szoruló, két tűz között álló királynak, s győzelemre viszi a birkanyájként szűkölő népet. Ám karakteres nemezis híján (hol van már A tolvajok fejedelme nottinghami bírája, az őrület határán üvöltöző Alan Rickman?) Robin Hood nem lehet az, aki. Mark Strong ugyan a tőle elvárt módon gonoszkodik, de inkább sebhellyel stigmatizált végrehajtó, mint valódi ellenfél, János herceg természetesen nincs egy súlycsoportban Robinnal (bár kirohanásait még így is a film csúcspontjaiként kell számon tartanunk), míg a nottinghami bíró szürke figuráját a cserepadra kényszerítették. Scott egy újabb gladiátort akart faragni Russell Crowe-ból, ám Robin Hood sosem volt az a világmegváltó figura: a Szentföldről visszatérve neki mindig is Nottinghamet és a sherwoodi erdő mikroközösségét kellett megvédenie, és inkább tört borsot a térség hatalomra éhes bírája orra alá, mintsem hogy egy egész ország megmentését vegye a nyakába, vagy neadjisten személyesen az uralkodóval keljen birokra. Tetteivel üzenetet küldhetett neki, de sosem ő volt személyesen a hírvivő. Karaktere most elvész a feketén-fehéren felskiccelt udvari intrikákban és államcsínyekben.
A nézőpont kitágítását abban az esetben még elnézhetnénk Scottnak, ha legalább a grandiózus csatajelenetek működnének - de a film első fél óráján túl nem működnek. Korhatár-megfontolásból a - sáros körítéshez képest szokatlanul vértelen - csaták a fürge montázs áldozatául estek, és kusza kapkodássá fajultak, a Gladiátorban még hibátlanul működő extra-lassított felvételek (pl.: "Roma victor!") pedig inkább kínos pillanatokat szülnek ahelyett, hogy heroikus vagy emlékezetes momentumok időbeli kiterjesztéseként szolgálnának. Mindennek a csimborasszója a finálénak szánt partraszállás, mely szép kis koncentrációja az eddig taglalt baklövéseknek: közhelyes mondatok ("Ezt érted teszem, Walter!"), átláthatatlan kardcsörte és egy-két lassított beállítás gondoskodik arról, hogy inkább Scott legkevésbé sikerült történelmi filmjére, a Mennyei királyságra asszociáljunk a Robin Hoodot illetően, mintsem a méltán elismert Gladiátorra.
Scott és a forgatókönyvet elkövető Brian Helgeland az epilógusba sűrítette mindazt, ami kötelező ahhoz, hogy az íjazáson túl felismerjük a legendás Robin Hoodot. Nem nemzetmentő hős ő, hanem sokkal inkább aranyszívű és önérzetes gerilla, aki bármit megtenne az őt körülvevő, s reá feltekintő mikroközösségért. Emiatt számomra még mindig a Kevin Costner-féle A tolvajok fejedelme marad az etalon.
