Nyugalom, csend és békesség a három főszereplő Zhang Chi első filmjében. Unalmasnak tűnhet - vagy akár szépnek is.
Az elsőfilmes rendező, Zhang Chi forgatókönyve egyfajta kifordított Csehov-történet: megannyi hasonlóságot mutat a Három nővérrel, ám éppen alapjaiban tér el tőle. A helyszín itt egy kínai iparvároska, amelyet a bánya tart el: mind a férfiak, mind a nők ott dolgoznak - hacsak az érettségi után fel nem tudják vetetni magukat egy városi egyetemre (netán egyenesen Pekingben). Igaz, itt nem húsz versztányira van a vasút, hanem ott húz el rögtön az ablak alatt, de nem nehéz megtalálni a párhuzamot Moszkva és Peking között. A fontos mégis a különbség a két mű között: itt nem melankólia, hanem egyfajta paradoxonnak tűnő vidámság, nem szomorkás elvágyódás, hanem örökké optimista remény járja át a kisvárosban maradókat - s mindenekelőtt valami megfoghatatlan életigenlés.
Megfoghatatlan, mert bár a film ilyen összbenyomást tesz ránk, nevetést, széles mosolyokat mégsem látni a vásznon. Talán csak a nyugati - pláne magyar - néző látja úgy: ahol élethosszig tartó kilátástalanság van, de panaszkodás, kesergés nincsen, az már maga az optimizmus. És talán valóban így is van.
A bárgyún magyarított című Aknamunka egy család történetét meséli el három epizódban. Jingsheng alapvetően talán elégedett is lenne a kisváros nyújtotta "lehetőségekkel": ám barátja nem bízik benne, s hirtelen előléptetése miatt hírbe is hozzák főnökével (a városka lakói persze a féltékeny asszony, a főnök felesége pártját fogják). Ő kompromisszumos utat választ: kitör a bánya mellől, be "a városba", de olyasvalaki férjeként, akivel csak akkor találkozott, amikor összeboronálták őket, különösebb hatást viszont akkor sem tett rá.
Öccse, Jingshui iskolakerülő kamasz, aki egyedül próbál kiutat találni Peking felé, mert nem akar olyan lenni, mint az apja, aki negyvenvalahány évet dolgozott a bányában, minden ambíció és különösebb siker nélkül. Nem csoda, hogy a tapasztalatlan tizennyolc éves módszerei mind csődöt mondanak - így marad a bánya számára is. Az ő egyik jelenete a film talán legfontosabbja: miután sorsa eldőlt, egy karaoke-bárban énekel egy dalt arról, hogy az ember sosem adja fel vágyait, hogy a remény mindig elkíséri. Leírva közhelyesnek tűnő gondolatok ezek, de ebben az elképzelhető legkevésbé didaktikus tálalásban ez sem zavaró. S az optimizmus újra meg újra felüti fejét: a lány egy gyönyörű kisbabával jön haza látogatóba, a fiút pedig sikerül a bánya mélyéről egy felszíni, gépfelügyelői állásba helyezni.
A harmadik családtag, az apa, Baogen ekkor megy nyugdíjba. Ő két lábon járó metaforája az örök újrakezdésnek: amint nem köti már a munka, felveszi a bankból összes pénzét, s nekiáll felkutatni húsz-huszonöt éve nem látott feleségét. A film szép záró képe még inkább az eszünkbe vési az eddigieket: a Baogent szállító busz egy szerpentinen kanyarog a hatalmas rizsföldek közt - az útnak se eleje, se vége nem látszik, de szépsége egyértelmű.
Lassú, nyugodt film ez, s - noha az operatőr több remek beállítással bizonyítja tehetségét - szépsége jobban megbúvik a felszín mögött, mint egy-egy Kim Ki-duk- vagy Yimou Zhang-filmben. De hogy ott van, az nem kétséges.
