Recenzens szombat este már-már meggyűlölte Audrey Tautou-t, pedig korábban valóságos Audrey-szakértővé fejlesztette magát. De éppen erre fizetett rá, az Amélie és az Isten nagy... után halálosan unni kezdte ugyanis az ügyeletes drámai szende őzikés tekintetét, sótartós vállait, koromfekete szembogyóját.
Megfeküdte a gyomrát pösze kiejtése, jaj-de-édes frufruja. Mert a szerepkör nem változott, Audreyban továbbra is a naiva tombol, az új film rendezője (Laetitia Colombani) hiába osztott rá pszichopata szerepet.
A film narrációja is kijön a könyökén Rec.-nek. A több nézőpontból előadott cselekmény érdekes volt valamikor, frissítette agyunkat. Szórakoztatott. De már kiüresedett. Vagy legalább ellaposodott.
Ugyanakkor Rec. nem tagadja, hogy akadtak szellemes ötletek, ügyes megoldások is ebben a kiváló magyar címmel ellátott filmben. A slusszpoén például remek, szívesen elárulná Rec., de persze az olvasók agyonvernék.
A film valami olyasmit akar mondani, hogy a szerelem vak, továbbá azt, hogy még akkor is érték, ha voltaképpen tökéletesen egyoldalú és megbolondítja a világot maga körül. Audrey szeret, és akkor isten irgalmazzon környezetének.
Egy szédült tyúkot játszik (filmbéli neve Angélique!), aki a csinos fejébe vesz valamit, és a továbbiakban nincs kegyelem. Dögölj meg, a szerelem nevében! A kis szubrett kitalált szerelmének (házasember, apa) tönkrevágja az életét, és kudarcaiból nem és nem tanul.
Rec. gyengébb óráiban talán hajlik rá, hogy megértse ezt az ön- és közveszélyes érzeményt, de e film olyan klisékkel dolgozik, melyeket jobb elkerülni. Nem csak magánemberként.
