Nem tűnik nagy ötletnek, hogy mutogassunk pucér nőket, mert arra vevő a nép, de valakinek a kereket is fel kellett találnia egyszer.
A király és a meztelenek
Paul Raymond nevét azért nem kell feltétlen ismernünk, mert nem is egészséges az, ha egy magazint, egy klubot vagy tornacipőt a cég tulajdonosa miatt kedvelünk vagy sem. Márpedig a szoftpornó bizniszben érdekelt Raymond számos olyan vállalkozásba fogott, amely hosszú távon szolgálta az emberiség javát: sztriptíz klubok, cicis magazinok, meztelen szereplők a színpadon. Majd idővel ékszerboltok és cukrászdák, de ez most nem tartozik ide. Hírnevet azzal szerzett tehát, hogy elsőként fejte az angol munkásosztályt üzletszerűen vetkőző fiatal hölgyek látványával. Hogy emellett amúgy jó fej fickó volt-e, ezt nehéz megmondani. Michael Winterbottom filmje hol megerősít ebben, hol az ellenkezőjére utal, végeredményben tehát egy hétköznapian gyarló, kitartó, okos, munkás, de nyilvánvalóan közel sem makulátlan karaktert tár elénk. Bár annyi rosszat talán sosem követett el a karma ellen, amit aztán visszakapott tőle.
[img id=500645 instance=1 align=left img]A szokásosból is lehet építkezni
Egy ilyesfajta biopic esetében az vihetné el a show-t, ha valóban egy történelmi léptékben mérve kiemelkedő alanyról lenne szó, megkockáztatom, ez nincs így. Hogy tabukat döntött és konkrétan feltalálta a sexploitationt, még mindig nem elég ahhoz, hogy szobrot emeljünk. De mivel a rendezőt Michael Winterbottomnak hívják, aki pedig egy tévéfilm sztoriját is képes úgy leforgatni, mintha az élete múlna rajta, szerencsére ez a munkája is sikerrel emelkedik ki a középszerből. Pedig még csak nem is csinál nagy dolgot: ha flashbackszerűen repül vissza a múltba, átvált fekete-fehérre, ha kontinuitást akar teremteni két viszonylag távoli esemény között, pörgő-forgó címlapokat villant összekötő montázsként. Ez így elmondva ma már aligha kelti fel bárki érdeklődését, de nála működik, egyrészt mert van hozzá saját stílusa, másrészt mert a hatvanas-hetvenes évek megidézésére akár még rá is erősíthetnek ezek az egyébként picit idejét múlt megoldások. És ezen túlmenően is, ha egy sima tükrözéssel teremt pár snittet, hogy klipszerűségével vonatkoztasson el a száraz sztorizástól, máris többet tett, mint sok rendező egész életében.
Nem rossz egy liverpooli csórótól
Raymondra akár fel is lehet nézni, főleg, amikor több nőt cipel ágyba egyszerre, mint amennyit egy hagyományos párkapcsolatba szokás, ám legkésőbb amikor kihúzza a kokaint az épp vajúdó lányának a szülőszobán, már sejthető, hogy nem lehet mindent megúszni büntetlenül. És emberünk meg is bűnhődik, hogy aztán élete végén ősz fejjel bámuljon maga elé azon morfondírozva, hogy mit rontott el. Mi pedig dacára a jó hangulatú meztelen fotózásoknak és szolid szexjeleneteknek, valamint Raymond úton-útfélen elcsöpögtetett poénjainak, nem tudunk felhőtlenül örülni a látványnak, mert a filmet drámának szánták és az is. Muszáj ugyanakkor kiemelni, hogy a főszereplő Steve Coogan – a sminkessel karöltve – frenetikus alakítást nyújt, helyenként igazi szarkasztikus brit humorral. Nélküle és Winterbottom virtuozitása nélkül valóban unalmas film lenne A szenvedély királya.
Kinek ajánljuk?
- A vonatkozó magazinok közönségének.
- A brit drámák kedvelőinek.
- Randihoz.
Kinek nem?
- Akik konkrét szexjeleneteket remélnek.
- Akiknek egyik karriertörténet olyan, mint a másik.
- Önbizalomhiányos hölgyeknek, akik nem szeretnék, ha a pasijuk tökéletes alakú nőkre csorgatná a nyálát.
7/10
