A Beépített hiba egyszerre pontos mozgóképes feldolgozása a regénynek és egyenes folytatása PTA munkásságának.
Thomas Pynchon híres-hírhedt mindfuckregényei után a 2009-ben megjelent Beépített hiba egészen könnyed olvasnivalónak, hamisítatlan műfaji kirándulásnak tűnhet. Larry “Doki” Sportello magándetektív és szenvedélyes füves az 1970-es évek Los Angelesében egy eltűnt személy után nyomoz, helyesebben sodródik az árral. Telivér hard-boiled alapszituációból indulunk, a fordulatok hullámverésként követik egymást. Hősünket felkeresi a gyönyörű ex-barátnő (és femme fatele), és egy olyan szövevényes ügybe rángatja, amelyben
az árja motorosoktól és a rendőrségtől kezdve egy szürreális fogorvosmaffián (!) át egészen a szörfrockközösségig mindenki érintett.
Doki sajátosan göngyölíti fel a szálakat, szigorúan passzívan, spangliról spanglira gyújtva követi az intuícióit, amelyek szinte mindig helyesnek bizonyulnak. Hősünk hippi-Odüsszeuszként bolyong az Angyalok Városában, amit a marihuána füstje sűrű ködként ölel körbe. A hallucinációk és a valóság szétszálazhatatlanul egybecsúsznak, a szereplők acid tripekben találkoznak, és a Csendes-óceán mélyére süllyedt paradicsomról fantáziálnak.
A hatvanas évek kollektív ábrándjain közben komolyabb törésvonalak keletkeznek.
A drog paranoid mellékhatásai és a fasisztoid Nixon-adminisztráció egyre jobban kikezdik az illúziót, az új korszak hajnalát a Manson-szekta rémtettei fémjelzik.
A bűnügyi regények klasszikus műfaji eszköztára csupán vékonyka váza a rikító színekben pompázó körpanorámának. A Beépített hibát egyik oldalon Bukowski Ponyvája, a másikon Altman Chandler-adaptációja (A hosszú búcsú) határolja, Pynchon brutálisan részletgazdag és csodálatosan csapongó prózáját egy alibikrimi fogja össze.
Szerzőnk egyszerre hajt fejet és tart görbe tükröt a zsáner és a megidézett korszak elé, tételesen vizsgálva át mindent, ami izgalmas és szórakoztató lehet ebből a letűnt világból. A popkulturális utalásokkal, bizarr párbeszédekkel és nyelvi leleményekkel sűrűn átszőtt történet ráérősen halad előre. Ikonikus helyszínek és figurák, meghatározó szubkultúrák váltják egymást, és hősünkhöz hasonlóan gyakran mi sem tudjuk, honnan indultunk, és tartunk-e egyáltalán valahová.
Doki véreres szemén keresztül az ellenkultúra kirakósának egy-egy darabját nézegetjük, és szomorúan konstatáljuk, hogy ezek csillogó kacatok, szerethető bóvlik csupán.
A játéknak vége – mondhatnánk Boormannel, ám ebből a neo-noirból hiányoznak az egzisztencialista súlyok. Bár az Arany Tépőfog névre keresztelt profithajhász szindikátus mélyen belemar a hippiutópiába, és az amerikai életmód kongó üressége is feldereng, Pynchon nem ítélkezik. Kritika vagy számvetés helyett a pszichedelikus mintázatokra, a szemkápráztató felszínre koncentrál.
A Beépített hiba horizontálisan terjeszkedő, a korszellem illékony változását megragadó, erős hangulatokkal operáló állapotrajza mintha egyenesen Paul Thomas Anderson számára íródott volna. Az életmű gerincét jelentő kortablóival a rendező a kollektív (amerikai) psziché mélyrétegeibe fúr le, és a felhozott mintákat aprólékos műgonddal viszi vászonra.
Anderson nem véletlenül rajong Pynchon írásaiért, szellemi rokonságról, hasonló alkotói alapállásról van szó. Az író korábbi regényeinél hagyományosabb, a bűnügyi zsáner logikája mentén többé-kevésbé felfejthető szöveg megfilmesítése éppen ezért nagy egymásra találást előlegezett meg. Ha ez az ígéret végül maradéktalanul nem is teljesül, a Beépített hiba egyszerre pontos mozgóképes feldolgozása a regénynek és egyenes folytatása PTA munkásságának.
A hangsúlyok kissé eltolódnak ugyan, de a könyv masszívan áramló, bámészkodó, belefeledkező beszédmódjára és a rendező enigmatikus stílusára sikerül ráerősíteni.
Anderson fogalmazásmódja az évek során pontosan abba az irányba változott, ami felé Pynchon szövege is mutat. Míg az adott korszeleket, jellegzetes figurák (és társadalmi szerepek) analízisét korábban hagyományosnak tekinthető narratíva fűzte egybe, addig a The Master már egyértelműen a főszereplő szubjektív szemszögét vette fel, ami együtt járt a bevett dramaturgiai fogások zárójelezésével.
Hipnotikus erejű, rejtélyes filmjében Anderson ugyanabba a helyzetbe kényszeríti a nézőt, mint amiben a főhőse létezik.
Zavaros okfejtések, visszatérő motívumok, lélegzetelállítóan fényképezett fantázia- és emlékképek kavarognak a torz mester-tanítvány (apa-fiú) viszony körül, ám a figurához hasonlóan mi is csak ide-oda csapódunk.
A Beépített hiba hasonló stratégiát követve áramlik át a nézőn, ami miatt sokakat elidegenít majd magától. Sportello nyomozása pont olyan kusza, kaotikus és szétcsúszó, mintha totálisan betépve mesélné nekünk. Valóság és fantázia között elillan a határ, a szándékosan túlburjánzó események, nevek, helyszínek követése, darabkák hézagmentes összeillesztése lehetetlen.
A néző előbb-utóbb kénytelen megadni magát és felhagyni a jól bevált befogadói magatartással. A nevek, az arcok, a párbeszédek boncolgatása nem segít, az utazás során leginkább a tompa érzéki benyomásainkra hagyatkozhatunk. Egyetlen lehetőségünk, ha mi is felvesszük Doki szemlélődő, hallucinogén nézőpontját, és engedjük folyni a jeleneteket.
Az egyén és közösség ellentmondásos viszonya, a család eróziója, a passzív sodródás tragikus lélektani háttere most is felsejlenek a felszín alatt. Minden iróniája és humora ellenére a Beépített hiba időről-időre elsötétül, amit a laza rockból baljós klasszikusba váltó kísérőzene és a színek változása is pontosan jelez. A mértani beállítások anyagszerű, tarka fényeit komorabb tónusok váltják, a kézikamera használata imbolygó bizonytalanságot kölcsönöz a képeknek.
Két joint között a paranoia és szorongás kísért, a hippitanyák atmoszférája nehézkes, a külvilágban az öltönybe bújt hatalom, a pénz és politika eltiporják az embert.
A ködös hátterekben szellemalakok úsznak, a közelik bezárják a teret. Teljességgel eldönthetetlen, Sportello hangulatváltozásairól van-e szó, vagy az ábrándjain tör át a realitás, de a hullámvasutazás folyamatos. A humoros jelenetek mögött is ott lappang valami megfoghatatlan melankólia, a lazaság pillanatok alatt vált gyengeségbe.
Míg Pynchon a visszaemlékező nosztalgikus szemszögéből tekint vissza, a regény cselekményének idején született (szemtanúként tehát nem érintett) PTA a szex, drogok és rock and roll szentháromságát menekülésként értelmezi.
Az ellenkultúra nemes céljai ellenére is bukásra ítéltetett, hiszen törvényszerűen nem képes betölteni az érzelmi ürességet, és végül önmaga paródiájába fordul. Anderson tudatosan metszi úgy a regényt, hogy a fókusz végül Sportello és az ex-barátnő, a heroinista szaxofonos és az elhagyott család, illetve a főhős és a vaskalapos rendőr viszonyára kerül. Ez utóbbihoz kapcsolódik a film egyetlen olyan meghatározó jelenete is, amely ebben a formájában nem szerepel Pynchon szövegében. Míg az író csak sejteti, hogy a hippi detektív és a rendpárti nyomozó egymás elválaszthatatlan antitézisei, addig a filmben mindez konkrétan megjelenik, különös fénytörésbe helyezve a két figurát.
Korábbi hőseivel szemben Anderson ezúttal kimondottan empatikus és megértő. Bár a Sportello képviselte életstílus napjai meg vannak számlálva, Anderson felvillantja a remény sugarát.
Ha nem vesszük túlságosan komolyan, talán a valóság sem tűnik mindig annyira ridegnek.
A kapitalista olajmágnással vagy a lelki sérült veteránnal ellentétben a magánnyomozó a törékeny hippi álomvilágában boldog lehet. Hatalmas légvár ez persze, amelyben ott sorjáznak a beépített hibák, de a szex, a drogok és a rock and roll segítenek elmenekülni ezek elől. Sportello füstös tudatfolyamát követve dereng fel a nagy délibáb. Néhány fordulónál talán apróbb döccenőket érzünk, és a könyv ismerete nélkül egy-két mellékszereplő is alulírtnak tűnhet, de a kaleidoszkópszerűen változó epizódokból végül összeáll az epikus látomás.
Anderson ismét neuralgikus pontra tapintott, a bizarr kórkép most is betalál. Hippi-hősei tulajdonképpen nem sokban különböznek az életüket vigyorgó szelfi-avatarként élő, virtuális valóságokba menekülő kortársainktól, egyedül az illúziók körítése, az eszközök változnak.
Egy dolog azonban biztos. Az álmokból előbb-utóbb mindig felébredünk.