Negyedszázada, 1999 májusában mutatták be az egyik legszórakoztatóbb kalandfilmet, A múmiát. A pofonegyszerű történet, amiben egy ősi átoknak köszönhetően életre kel egy élve mumifikált, bosszúszomjas főpap, olyan szereplőkkel lett leforgatva, mint Brendan Fraser, Rachel Weisz és John Hannah. A kaland, a romantika, a humor és a horror ritkán működik ilyen jól együtt, ráadásul a digitális trükkök még 25 év távlatából sem hatnak olyan gagyinak, hogy tönkre vágják az élményt. Ám ha van valami, ami mégis keresztbe tehet az élménynek, az az archeológia. Következzen hét tudományos tény, ami baromira nem stimmel A múmiában!

A hieroglifák olvasása egyáltalán nem olyan könnyű

Minden egyiptológiával foglalkozó filmben van legalább egy olyan szereplő, aki úgy kezdi el olvasni a hieroglifákat, mintha azok szimplán egy másik, most is létező nyelv írott szövegei lennének. Termesztésen ez itt is megtörténik, például amikor Evelyn (Rachel Weisz) villámgyorsan leolvassa a kőtábláról a jeleket, mielőtt a pestises tömeg rájuk törne, vagy amikor véletlenül feltámasztja Imhotepet (Arnold Vosloo). A valóság azonban ennél sokkal bonyolultabb: az egyiptológusok ugyan folyékonyan beszélik az ősi nyelvet, de

ez nem olyan dolog, amit bárki megtanulhat, akit egy kicsit is érdekel a régészet és az egyiptomi kultúra.

A hieroglifák olvasása amúgy nem is kötelező a régészek számára, ahogy a könyvtárosoknak sem, ami Evelyn végzettsége. A hieroglifák megfejtése nem is olyan régre nyúlik vissza: 1799-ben kezdték fordítani őket.

A szkarabeuszok felzabálják az embert

A film legmegrázóbb pillanata, ami minden bizonnyal minden néző elméjébe beégett, amikor a szkarabeusz bogarak elevenen felfalják az élve mumifikált Imhotepet. A motívum később is visszatér, hiszen a hatalmas szkarabeusz raj több szereplőt is elfogyaszt, ami elég látványos, csak épp nem igaz. A szkarabeuszok egyáltalán nem húsevő bogarak, sőt, nagyon is jámborak, hiszen

más néven úgy ismerjük őket: ganajtúró.

Ők nem emberevő szörnyetegek, csak békés hulladékgazdálkodók. De akkor mégis miért ábrázolják olyan horrorisztikusan ezeket a fényes bogarakat? Az ókori Egyiptomban a szkarabeuszoknak igen erőteljes szimbolikája volt. A hajnali napistenhez, Heperhez kötögették, akinek nevét a szkarabeusz hieroglifával írták, és akiről azt tartották, hogy hajnalban a horizont fölé görgeti a Napot (na, megvan a párhuzam a ganajtúróval?). Az egyiptomiak előszeretettel hordtak olyan amuletteket, amik szkarabeuszt mintáztak, ráadásul a bogár a szív jelképe is lett idővel – különösen az elhunytak szívével azonosították. A múmiákat előkészítő papok is gyakran helyeztek szkarabeuszt formáló amulettet az elhunyt szívére, vagy más testrészére – talán innen jött a filmbeli ötlet.

Az egyiptomi nők nem festették be az egész testüket

A film nyitányában Imhotep úgy bukik le, hogy kapcsolata van a fáraó ágyasával, hogy a nő egész testét befedő festék elkenődik. Ez egy nagyon trükkös pillanat, de nem volt olyan nő Egyiptomban, aki teljes testfestéket viselt volna – ez Demi Moore privilégiuma. Ugyanakkor

az egyiptomiak már feltalálták a kozmetikumokat, amikkel kiemelték a szemüket, az ajkaikat, és az arcukat.

Az ókori egyiptomi nők karkötőket, nyakláncokat és arcfestést viseltek, valamint olyan ruhákat, amik kb. a ma ismert maxiruhának felel meg. De olyan gyöngyhálós ruhát is hordtak, amilyet a fáraó szeretőjén látni a filmben, és ami nem sokat bízott a képzeletre. Az ókori Egyiptomban amúgy számtalan szépségápolási terméket ismertek már: hidratáló arcmaszkot, hámlasztót használtak, sőt cukor és méz keverékével szőrtelenítettek.

Az ókori Egyiptomban nem voltak lapozható könyvek

Bár a filmben például a Holtak könyvét úgy ábrázolják, mint egy ma ismert könyvet, az ókori Egyiptomban ez a formátum még nem létezett. A korból származó írásos emlékeknek nincs borítójuk, nem lehet lapozni őket, tehát nem olyanok, mint egy ma ismert kötet. Az egyiptomi írás i.e. 3000 körül jelent meg, és a legkülönfélébb felületeken találkoztak vele a tudósok: bőr, kő, agyag vagy akár csont. Viszont

ha valamiféle irodalmi alkotásról, vagy történelmi jelentőségű feljegyzésről volt szó, akkor a priusztekercset és a nádból készült íróeszközöket részesítették előnyben.

Ezek a tekercsek általában 9 méter hosszú, 17-25 cm széles, összevarrt vagy összeragasztott papiruszokból álltak, ám a hosszuk épp az eljárás és tartalom mennyisége miatt változó: találtak olyan papirusztekercset, ami több mint 40 méter hosszú. Épp ezért a filmben hiába nevezik könyvnek a keresett ereklyét, a Holtak könyvét inkább papirusztekercsként kellett volna ábrázolni.

A Holtak könyvével nem lehet senkit visszahozni az életbe

Maradjunk még a Holtak könyvénél, ami valóban létezik, ám egyáltalán nem arra használták, hogy feltámassza a halottakat. Sőt, a címe sem ilyen baljós: valahogy úgy lehetne fordítani, hogy „A napról napra élés könyve és a napról napra élés varázsigéi” – csakhogy ez úgy hangzik, mint egy önsegítő könyv, nem pedig egy holtak feltámasztására alkalmas iromány. Egyes tudósok szerint épp ezért inkább az Élet könyvének kéne nevezni.

Az írás varázsigék és szertartások leírását tartalmazza, melyek segítettek a halottnak átkelni a túlvilágra – tehát nem onnan visszajönni!

Emellett megnyugtatta az egyiptomiakat, hogy a test halála után is tovább élhetnek. De olyat sosem állított, hogy bárkit is fel lehetne támasztani. Ráadásul nem volt kanonizált szövege, ami azt jelenti, hogy különböző sírokban különféle variációban találták meg az ásatások folyamán az „Élet könyvét”.

Senkit sem mumifikáltak élve

Említettük már a film legsokkolóbb jelentét, mikor Imhotepet élve mumifikálják, és egy szakajtónyi szkarabeuszt öntenek rá. Ebből nem csak az kamu, hogy a ganajtúró bogarak embereket esznek, hanem maga az egész szertartás is. A film szerint a Hom-Dai átkot előtte még senkin sem hajtották végre, de az igazság az, hogy soha nem hajtották végre senkin.

Az egyiptomiak jóval szentebbnek tartották a túlvilágot, és a hozzá kapcsolódó rítusokat, minthogy ilyen kegyetlen kivégzéssel beszennyezzék.

De maga a mumifikálás célja is ellentmond ennek a brutális módszernek, hiszen azért alkalmazták a holtakon, mivel abban hittek, hogy a haláluk után újjáélednek és pont ugyanazt tehetik majd, mint életükben: ehetnek, ihatnak, lélegezhetnek, beszélhetnek, mászkálhatnak. Sőt, már csak azért is felesleges lett volna valakit élve mumifikálni, mert úgy vélekedtek, hogy a büntetést a túlvilágon róják ki az istenek, így senkinek sem kell bemocskolnia a kezét. Ez azonban nem zárja ki az esetleges „orvosi műhibákat”: a tudósok feltételezése szerint nagyon-nagyon kis százalékban előfordult, hogy valakit élve mumifikáltak, de nem büntetés gyanánt, hanem véletlenül. Nem véletlenül létezik a tafofóbia, ami az élve eltemetéstől való félelem. A viktoriánus korban ez olyannyira jellemző volt, hogy csengőt szereltettek a koporsóba.

Nem stimmel a történelmi idővonal

Imhotep valós személy volt, de nem volt főpap, és pláne nem kavart a fáraó ágyasával. I.e. 2600-as évek végén élt, egyszerű közember volt, aki Dzsószer fáraó jobbkezeként emelkedett a hatalom csúcsára: a fáraó még saját piramisának az építésével is őt bízta meg. Az írástudók nemzedékeken át tisztelték őt elszántsága és bölcsessége miatt. A múmiában ráadásul Imhotep felismeri a „rabszolgák nyelvét”, a hébert, és a bibliai tíz csapást szabadítja a világra, csakhogy

a zsidók kivonulását Egyiptomból nagyjából i. e. 1440-re datálják, tehát több mint ezer évvel későbbre, mint amikor Imhotep élt.

(via Grunge, Wikipedia)