5 megfilmesíthetetlen sztori, amit mégis megfilmesítettek

Van közte tabutémát boncolgató botránykönyv, monumentális fantasy és képregényklasszikus is.

Amióta létezik a film, azóta számít az irodalom az egyik legfőbb forrásának, de ez nem jelenti azt, hogy mindent, ami az egyik médiumban működik, át lehet ültetni a másikra. Rengeteg adaptációról lemondtak, amikor kiderült, hogy dramaturgiai vagy technológiai okokból megvalósíthatatlan, de mindig vannak filmesek, akik nem hajlandók beletörődni ebbe, és új utakat keresnek.

Watchmen (2009)

A szuperhősműfaj dekonstrukciója, amelynek végén egy óriás tintahal okoz tömegkatasztrófát, túl kemény dió volt Hollywood számára, legalábbis Zack Snyder eljöveteléig.

Terry Gilliam, Darren Aronofsky és Paul Greengrass mind megpróbálták adaptálni Alan Moore klasszikusát, de kudarcot vallottak, amikor a jó és a gonosz elleni harcról és a közelgő nukleáris apokalipszisről szóló történetet működőképes forgatókönyvvé akarták alakítani. Snyder ehelyett úgy döntött, hogy a legjobb, ha egyszerűen oldalról oldalra újraalkotja a képregényt.

A befejezésen ugyan egy jelentős változtatást eszközölt, de a Watchmen nagyrészt hűen adja vissza a forrásanyagot.


Lolita (1962)

Vladimir Nabokov 1955-ös regényét megfilmesíthetetlennek tartották a sokkoló tartalma miatt, de Stanley Kubrickot ez nem riasztotta el a feladattól.

Már a regény megjelentetése is nehézségekbe ütközött, ami teljesen érthető, tekintve a tabutémát, miszerint egy középkorú férfi beleszeret egy kiskamaszba.

Kubrick változtatásokat eszközölt, hogy le tudja nyomni a cenzorok torkán a témát, és miután neki sikerült, mások is bátrabban próbálkoztak. Amióta megfilmesítette a megfilmesíthetetlent, a Lolitát újraforgatták, színpadi musicalt csináltak belőle, színdarabként adták elő, és operát ihletett, így talán mindenki csak arra várt, hogy valaki elsőként merjen a regényhez nyúlni.


Amerikai pszichó (1999)

Nem kisebb szaktekintély, mint Bret Easton Ellis volt az, aki az Amerikai pszichót megfilmesíthetetlennek nyilvánította, mivel az író úgy vélte, hogy 1991-es regényében egy cseppnyi filmes potenciál sincs.

Egy ideig úgy tűnt, hogy igaza lehet, mivel a produkció több potenciális rendezőt és leendő sztárt is megjárt. Természetesen Mary Harron rendező és Christian Bale rácáfolt ezekre az aggodalmakra, és Patrick Bateman belső monológját az expozíció és az elemzés kulcsfontosságú eszközévé változtatták. A film emellett rengeteg kérdést vetett fel azzal kapcsolatban, hogy hol végződik a valóság és hol kezdődik a fikció.

 

Felhőatlasz (2012)

Hiába edzőttek meg a Mátrix-trilógia legyártásával, a Wachowskiéknak és Tom Tykwernek így is alaposan meg kellett izzadniuk, mire közösen filmes formába hozták a Felhőatlaszt.

A több műfajt, több tucat karaktert, különböző korszakokat és mindenféle elszállt elmélkedést magába foglaló, terjedelmes kötet már a szerkezete miatt sem tűnt alkalmasnak arra, hogy megfilmesítsék. A szerző, David Mitchell meg volt győződve arról, hogy ez lehetetlen küldetés, és bár megoszlanak a vélemények arról, hogy sikerrel jártak-e a testvérek, tagadhatatlan, hogy a monumentális sci-fi-eposznak már a puszta létezése is lenyűgöző teljesítmény.


A Gyűrűk Ura (2001-2003)

JRR Tolkien klasszikusa évtizedeken át a fantasymozi fehér bálnája volt, de bárki bármennyire is próbálkozott, vagy bármennyi időt fektetett bele, a trilógia élő szereplős változatban megfilmesíthetetlen maradt.

Meglepő módon egy olyan filmesnek sikerült a bravúr, aki nulla költségvetésű trashfilmekkel szerzett nevet magának, de Peter Jackson bebizonyította, hogy Középfölde nagyon is mozikompatibilis.

Trilógiája közel 3 milliárd dollárt termelt a mozipénztáraknál, 30 Oscar-jelölésből összesen 17-et váltott szoborra, és beírta magát a filmtörténelembe. Ha valami, akkor a félresikerült Hobbit-sorozat aláhúzta, hogy ez egy egyszeri teljesítmény volt.

Via: Far Out