A 22 évvel ezelőtt elhunyt Réber László gyerekkönyv-illusztrációin generációk nőttek fel, mára ez a név kicsiknél és nagyoknál is elválaszthatatlanul összeforrt Janikovszky Éva és Lázár Ervin könyveivel. Bár a szépirodalmi művekhez készített grafikái kimagasló jelentőségűek (1967-ben és 1993-ban Munkácsy-díjjal is kitüntették), egy időben a népszerű humormagazin, a Ludas Matyi karikaturistájaként is ismert volt.

Fogolytáborban tanult meg rajzolni

Réber László 1920-ban született Budapesten. Eredetileg gerelyhajító sportoló volt. Már kisiskolás korában is tehetséges rajzoló volt, aztán végül a második világháború alatt egy szovjet fogolytáborban sajátította el a grafikusművészet összes fortélyát – ekkortájt még katonai térképeket is kellett rajzolnia. Hazatérve először a Szabad Száj munkatársaként karikaturistaként működött, majd 1951-től a Híradó- és Dokumentumfilmgyár rajzfilmosztályának tervezője lett, később három rajzfilmet is készített. Az '50-es években dolgozott a Ludas Matyinál is, de foglalkozott plakáttervezéssel, és 1952-től már könyvek illusztrálásával is. 1971 és 1974 között rendszeresen jelentek meg rajzai az Élet és Irodalom című hetilapban.

A magyar közönség azonban elsősorban mint gyermekkönyv-illusztrátort ismerheti Rébert. Egyszerre szellemes és ártatlanul bájos grafikái szinte összenőttek Janikovszky Éva és Lázár Ervin mesekönyveinek és Gerald Durrell ifjúsági regényeinek jellegzetes alakjaival, csetlő-botló, ám esetlenségükben is szerethető csodalényeivel.

Szuggesztív, pár vonallal kialakított alkotásai a XX. századi magyar grafika műfajának kiemelkedő jelentőségű művei. Ahogyan a mester foltot hagy a papírlapon, annak mindenkor súlya van, és a kanyargó vonalból végül történetek bomlanak ki, rajzai lényegében vonalba zárt történetek – nem csoda, hogy születésének 100. évfordulóján ezzel a címmel nyílt önálló kiállítása Székesfehérváron, a Hetedhét Játékmúzeumban.

De milyen volt a művész a bohókás rajzok mögött?

Réber László nagyon ritkán adott interjút, az volt ugyanis a hitvallása, hogy „amit nem tud műveivel kifejezni, azt elmondani sem érdemes”. A Kincskereső című lappal azonban kivételt tett 1984-ben, bár szigorúan csak 1 órát adott az újságírónak a kérdezősködésre, és az interjú végén dohogott is egy kicsit, mert már dolgozott volna az új munkáján „abból vettük el most az időt erre a beszélgetésre”. Azért így is sok érdekességet mesélt az őt konokul faggató Rigó Bélának, főleg a pályája kezdetéről és a hadifogságról:

– És hogy kezeltél festeni?
– Véletlenül. Papírunk nem volt. Egyszer mégis rám áldoztak egy cigarettapapírt, amelyre lerajzoltam a tábor egyik könyvelőjét, úgy, hogy éppen a papíron található lyukból alakítottam ki a szemüvegét. Jót nevettek, és kaptam még papírt, ceruzát, később krétát, festéket, ecsetet. A festék legnagyobb része okkersárga volt, amivel kitűnően tudtam a katonaköpenyek színét eltalálni. (...) csak rajzoltam. Térképeket, hadműveleti vázlatokat. Sokszor az ajtót is rám zárták, amíg dolgoztam, hogy senkinek se beszélhessek arról, amit rajzolok.

„Másfél évig csak követ tört a többiekkel, utat, hidakat épített, s a munkaszünetekben csikkel rajzolt arcokat, mozdulatokat cigarettatárcája oldalára, hogy ne felejtse el a keze a rajzolást” – írta róla Rigó a Kincskereső -interjúban. Azért persze vidámabb témák is előkerültek, főleg amikor szóba került a könyvek szeretete:

– Sokat olvastam és nagyon sokat fantáziáltam. Én még petróleumlámpa mellett olvastam. (...) Lehet, hogy füstöl és rontja a szemet, de a homályos szoba megtelik a könyv hőseivel, a kinti világ neszei beépülnek abba, amit olvasok. Ha például a szél megzörrentette az ablaktáblát vagy a cserepeket a padláson...
– Akkor jöttek a törökök?
– Vagy az indiánok. És tudod, milyen csodálatos volt egy ilyen régi háznak a padlása? Ide hordtak fel minden holmit, amire valamilyen okból már nem volt szükség. Volt, amire már senki sem emlékezett, honnan került oda.

2001 novemberében a Népszabadság-beli nekrológjában Szűcs Julianna jellemezte Réber Lászlót:

»urbánus indián« volt ő, aki földjéről elűzve a városba ment szerencsét próbálni, de hiába, mert számára a fehér emberek játékszabályai megfejthetetlenek maradtak, tehát nem tudott, aztán már nem is akart beilleszkedni, nem kérelmezett, nem pályázott, nem kötött szövetségeket, maradt mindvégig a zárkózottságig tartózkodó, visszahúzódó, szabadságát őrző, megvesztegethetetlen ember.

Egykori pályatársa, az azóta szintén elhunyt Tettamanti Béla 2003-ban szervezett tárlatot Réber László munkáiból, de a Népszabadságnak adott akkori interjújában ő is igen szomorú képet festett szeretett kollégájáról:

Egy igazi kiállítása volt, 1980-ban a Nemzeti Galériában, a Műhely Sorozat részeként, a többi leginkább csak névjegyszerű lehetett, könyvtárakban, kisebb felületű galériákban, vagy egy nagyobb csoport tagjaként valami kis válogatást adhatott a rajzaiból vagy a könyvillusztrációkból, ezekből legtöbbször, mert hát itt a másik probléma, hogy néhai karikaturistaként és illusztrátorként ismerik őt a legtöbben, s még ezen belül is inkább csak a Janikovszky-könyvek illusztrátoraként, vagyis egyoldalúan. Ez szomorú egyébként. (...) Nyilván őt is foglalkoztatta a dolog, biztosan fájt is neki, bár nem mutatta, mindenesetre a lánya mesélte, hogy az egyik dobozban talált egy cetlit, 2000 táján írhatta, rajta egyetlen mondatot: »Szeretnék egy szép kiállítást!«