Lassan könnyebb megbukni egy blockbusterrel, mint sikert aratni. Ideje feltenni a kérdést: lehet, hogy a közönség megunta a nagy költségvetésű megaprodukciókat?
A 2010-es évek a szuperhősfilmek aranykora volt, amikor Hollywood egymás után ontotta a blockbustereket. A zsibbasztó áradatban csak néha tűnt fel egy-egy olyan, eredetibb és lelkesebb alkotás, mint az illetlen humorú Deadpool vagyaz élethű bőrbe húzott neowestern, a Logan. Ide sorolhatjuk a Batman-trilógiát is Nolantől, ami megelőzte a futószalagon készült szuperhősfilmeket tombolását, és valami társadalmi-politikai mondanivalója is volt – ha nem is szimpatikus.
De nemcsak a szuperhősfilmek kora volt az évtized, hanem a baromi drága filmeké is, amik jellemzően folytatások voltak, az előző sikerekről lehúzott újabb bőr.
A Karib-tenger kalózai: Ismeretlen vizeken (2011) az évtized legköltségesebb produkciója volt, egyes számítások szerint a valaha volt legdrágább is, 422 millió dolláros büdzséjével még az 1963-as Elizabeth Taylor-féle Kleopátrát is megelőzi. Szorítsanak pisztolyt a fejemhez, akkor sem nézem meg még egyszer! (Legalább termelt pénzt, több mint egymilliárd dollárt.) Háromszázmillió dollár fölött készült el három Avengers-film, a Solo című Star Wars-spinoff 275 millióba került, a Hobbit a maga 257 millió dollárjával pedig majdnem annyiba, mint az eredeti Gyűrűk Ura-trilógia összesen. Hogy fogalmazzunk finoman?

Ezek az alkotások még gazdasági szempontból sem mindig termelték meg az elvárt profitot, művészi szempontból pedig... tényleg meglettünk volna nélkülük.
Az elmúlt időszakban mozikba kerülő Indiana Jones és a sors tárcsája, az új Flash, valamint a Disney és a Pixar közös animációs filmje, az Elemi ugyancsak egyetlen közös vonással bírnak: mindegyik egykor sikeres recept alapján készültek, a pénztáraknál pedig látványosan elhasaltak. És minél jobban félnek a bukástól, annál serényebben pumpálják a pénzt a stúdiók – amit aztán egyre nehezebb profitra cserélni: a Fast X, a Halálos iramban tizedik része már tízszer annyiba kerül, mint az első rész.
„Eljött a flopbusterek kora?”
– teszi fel a kérdést a BBC szakújságírója. (A „flopbuster” kifejezés persze a blockbuster és a flop ötvözésével keletkezett: olyan nagyköltségvetésű filmeket jelöl, amikre végül ráfizet a stúdió.)
Máshol is feszegetik a kérdést. A Variety szerint az új Indiana Jones-film hervasztóan keveset, 60 millió dollárt fialt a nyitóhétvégén az amerikai mozikban (és még 70-et világszerte), ami különösen gyászos annak fényében, hogy a marketinget nem számítva 295 millió dollárba került. Nincs mit csodálkozni, ha az alkotás nem több, mint megúszós rajongósimogatás egy zavarbaejtően béna – SPOILER! – időutazós jelenettel a végén. (Képzeljük el, mi történt az írószobában! Valaki felszippantott egy vaskos utcányi kokót, és azt mondta: „Nem mered beleírni, hogy találkoznak Arkhimédésszel!” Végül merték.) A Flash debütje ugyancsak nem hozta meg a kívánt eredményt, az Elemi pedig felveti a kérdést, hogy vajon a Pixar aranykora nem ért-e véget réges régen, csak nem vettük észre.

Persze vannak nagyköltségvetésű filmek, amiknek sikerül: a Pókember: A pókverzumon át jobban teljesített, mint az első, 2018-as epizód. De a Skywalker kora és a Bosszúállók: Végjáték óta egyre látványosabb a közönség csömöre:
ki a fenét hozna lázba egy újabb szuperprodukció, ami egyre nyilvánvalóbban csak a pénztárcánkra ácsingózik?
Mark Harris, filmszakíró, a 60-as évek új-Hollywoodjának kutatója egy Twitteren közzétett gyorselemzésben azon a véleményen van, hogy az iparban most három filmben bíznak igazán. A Mission: Impossible hetedik részében, ami azoknak szól, akik szívesebben vesznek jegyet egy régi saga sokadik rebootjára, mint valami ismeretlen zsákbamacskára, és nem hisznek benne, hogy a kedvenc akcióhőseik bármikor megöregedhetnek. A Barbie-filmben, mivel sokan vannak, akik szívesebben látnak egy ismerős szellemi termék újradobozolását, mint bármi mást – főleg ha Margot Robbie és Ryan Gosling virít benne. És az Oppenheimerben, ami klasszikusabb receptet követ: a stúdió adott egy valag pénzt egy elismert rendezőnek, aki akkora robbantásokat csinálhatott a forgatáson, amekkorákat nem szégyellt, a végeredmény meg elég őrült és felnőttes ahhoz, hogy megnézzük – és még sokkot is lehet tőle kapni.

De Mark Harris azt is írja, hogy a most tapasztalható válság hasonlatos ahhoz, amit a hatvanas évek közepén Hollywood egyszer (és máskor többször is) megélt már:
„Nagyobb, hosszabb, felfújtabb filmek, amelyek többségükben gyengébb újracsomagolásai annak, ami 20 évvel ezelőtt működött, pánik a filmsztárok miatt, akiknek bealkonyult, félelem a felismeréstől, hogy a régi marketingstratégiák egyszerűen képtelenek elérni és izgalomba hozni a mozinézők széles tömegeit, rettegés, hogy Hollywood termékeny ideje véget ér... Sötét idők!”
Sok összetevője van annak, hogy a filmipar, pontosabban Hollywood útja éppen rögösebb: a streaming térhódítását, a koronavírust, Oroszország bojkottját és a kínai piacra való betörés nehézségét egyaránt ide sorolhatjuk, de ha a szívünkre hallgatunk, és valamilyen szempontként figyelembe vesszük a művészi minőséget is, érezzük, hogy
ezek tényleg nem azok a filmek, amikre kíváncsiak vagyunk.
Az utóbbi években egymást követték a „so-so”-élmények: amikor bemész a moziba, és kapsz valami langyos, bátortalan semmit az arcodba, ami talán – ahogy Scorsese mondta – még filmnek sem mondható.
Ez az időszak azonban lehetőség lehet az olyan bátor alkotóknak, akik eredetit akarnak alkotni. És lehetőség a stúdióvezetőknek is, akiknek nem lesz más választásuk, mint – egy újabb félmilliárd dolláros blockbuster helyett, amit egy öregedő színésszel forgatnak – rábólintani az olyan filmtervekre, mint egykor a Született gyilkosok, a Ponyvaregény és a Mátrix volt a kilencvenes években, vagy a Diploma előtt és a Butch Cassidy és a Sundance kölyök harminc évvel korábban.
Ezek egytől-egyig kasszasikerek voltak a maguk korában, és ami még fontosabb, évtizedek múltán is emlékezünk rájuk.