Mondoráma Batthyánné Zichy Antónia életéről.

Az első magyar miniszterelnök feleségének, Zichy Antóniának jelentős szerepe volt abban, hogy férje a reformkor meghatározó alakjává vált. Antónia – vagy ahogy társaságban nevezték: Tony – népszerű volt a politizáló főnemesek világában, ő ösztönözte férje közéleti szerepvállalását is. A pozsonyi országgyűlés után megalakult Ellenzéki Párt 10 pontos tervezetben megfogalmazta, hogy fontos a nők bevonása a nemzeti megújulásba, és ezt a gyakorlatban is próbálták megvalósítani – ebben a két Zichy grófnőnek, Antóniának és testvérének, Karolinának nagy szerepe volt.

Ügyes „háttérpolitikusként” mindketten sok hívet toboroztak az ellenzéknek. Nem véletlen, hogy az arisztokratákat nem kedvelő Petőfi Sándor egy versében a hon hű leányainak és tündérvirágoknak nevezte a Zichy-nővéreket.

Az 1848-49-es szabadságharc bukása után, 1849. januárjában Batthyány Lajos osztrák fogságba került, majd halálra ítélték. Ám Antónia akkor is férje odaadó társa maradt, ahová csak engedték, követte rab férjét, leveleivel vigasztalta őt. Néha órákig beszélgettek a különböző börtönökben, s az asszony magával vitte látogatóba gyermekeiket is.

A gróf és felesége 1849. október 5-én láthatták egymást utoljára.

„Inkább szemeiből olvastam, mit akart mondani, egymás kezét szorítottuk (...) Szerettem volna ott nála maradni, és vele együtt meghalni” – írta visszaemlékezéseiben Zichy Antónia.

„Tony minden élethelyzetben, így férje kivégzése után is erős nő maradt. Mindenek feletti életcélt jelentett számára az anyai szerep, gyermekei megóvása és a család egyben tartása. Amikor gróf Batthyány Lajost egyik helyről a másikra hurcolták, ő gyermekeivel együtt, tűzön-vízen át követte őt, halálát követően pedig szép emléket állított neki, és kérte gyermekeit, hogy tiszteljék édesapjuk emlékét” – mondja a fiatal Antóniát megformáló Horváth Lili.

A miniszterelnököt 1849. október 6-án kivégezték. A kivégzés után a családnak, Zichy Antóniának és három gyermekének menekülni kellett az országból. Először Zürichben, később Genfben telepedtek le, és csak 1856-ban térhettek haza Magyarországra. Édesapja, Zichy Károly a dákai kastélyt választotta otthonául a családnak. Itt folytatta visszaemlékezéseinek írását a grófné, amelyet 1882 végén fejezett be.