Trianon utáni zavaros idők, Erdély, Székelyföld. Táncos Csuda Mózes, a Mózsi, már nem tejfelesszájú legény. Ember ő a javából, akit az Úristen különös képességekkel ruházott fel. Nem járt egyetemre, de az esze olyan gyorsan forog, mint a villám, nem pszichológus, de ismeri az emberi lelket, mint a tenyerét, nem akcióhős, de a kellő pillanatban keményen kivágja magát a
legnagyobb slamasztikából is.
Mózsi nem felkent pap, de Istent szolgálja minden szavával, minden cselekedetével. Mózsi nem szent, de mindenkin segít, akit arra méltónak talál, lett légyen bárminemű vallása, származása, hovatartozása, vagy világnézete. Ha nem megy másképp, hát, előveszi még a bicskáját is…
De mindig hazatér a családjához, az asszonyához, a gyermekeihez. Háborún, kegyetlen és tudatlan ellenség rosszakaratán, torkolattüzén, puskagolyóinak aljas sziszegésén át is hazatalál. És felneveli a tizenhárom almafáját, hogy új életet hordozzanak, új generációkat tápláljanak, örvendeztessenek…
„Mind, akik ott élnek baj és nyomorúság közepette a Kommandó körül, kicsinyek és nagyok;
reménykedve figyelik évről évre a kisarjadt fák növekedését.
Mert Isten, aki a kivágott csonkból termőfát tud növeszteni újra, nem hagyja elveszni a népeket sem,
akik benne hisznek.”
A(z) Békéscsabai Jókai Színház előadása
Hozzászólások