Az otthon hidege

Idős, csodás férfiak, összezárva egy otthon falai között. Gyermeteg lelkük, akár az óvodásoké: morognak, nyafognak, pletykálnak, csúfolódnak, hisztiznek, szeretnek és gyűlölnek. Ha jön az óvónéni, feljelentenek, árulkodnak, smúzolnak, hízelegnek. Az óvónéni-főápoló pedig jön. Elegáns, finom asszony, gyermekkorunk első és öregkorunk utolsó szerelme. Kegyeiért öldöklő verseny folyik. Ő pedig bölcs hiúsággal fogadja hódolóit. Mulatságos nézni ezeket az öregeket, amilyenek majd leszünk mi is. Mulatságos és szomorú, könnyeinkre érdemes sorsok ezek az idősek otthonának falai között.

És persze várnak. Várnak és félnek. Hogy majd jön egy fekete alak értük és magával viszi egyiküket. Kiszámíthatatlanul, tervezetlenül bármikor bármelyikük lehet a kiválasztott, akinek mennie kell…

Sárosi István története mindannyiunk története. Alakjai sokfélék: volt mozdonyvezető, tanár, belügyes, egy rabbi, jobb- és baloldali szenilisek, egy valaha nagy (vagy csak annak mondott) színész. Akár csak mi magunk: a társadalmunk. Zárt közösség ez, kijutni innen nem lehet, itt kell élni, halni, ha jön a fekete alak, egy révkalauz, egy Kháron, na nem ladikon, hogy végleg magával vigyen valakit, ki innen, el, máshová, a végső és örök szabadság felé.

Sárosi világa zsörtölődő, kakaskodó és okoskodó férfiak savanykás világa. Kívülről ellenben csak nők jutnak be ide. A szabadság követei ők, a nyüzsgő életből érkezett illatos angyalok. Szépek, okosak, vonzóak, finomak. Ragyogó szimbólum.

Sárosi István darabja Örkény Macskajáték-ával rokon. Az öregkor gyönyörű harca az elmúlással, az elveszett fiatalsággal, utolsó roham a soha vissza nem térő, kihagyott sanszokért. Abszurd humor, meleg irónia és kíméletlen szomorúság van ebben a történetben. És szeretet. Megbocsájtó, szép ítélet önmagunk fölött.

(Telihay Péter, az előadás rendezője)

A(z) Pécsi Nemzeti Színház előadása