Narratíva Produkció. 

Mennyit adunk fel meggyőződésünkből a túlélés érdekében? Vélt vagy valós háborús helyzetven hogyan és miért uralkodik el az embereken az önzés? Ha szeretteinket féltve nem állunk ki az igazságtalanság ellen, nem épp őket sodorjuk-e egy amorális világba? Lehet-e az igazságtalanságot természeti erőként zsebredugott kézzel szemlélni, és passzívan kivárni, amíg elmúlik? Ellentétes hitek és érdekek, zászlócserés meggyőződéscsere, széljárás szerinti szókimondás és pofatartás, a folyton fenyegető háború és az ez által generált háborús retorika (legyen szó különböző kultúrák találkozásáról, kontinensünk határainak védelméről, vélt vagy valós külső ellenségről vagy belső érdekkülönbözetekből fakadó uszításról) – ismerős közeg és létforma. Brecht először 1941-ben bemutatott előadása máig tisztán világít rá az ilyen helyzetekben elállatiasodó emberre. A Kurázsi és gyerekeinek előadása problémafelvető kor- és öndefiníció, a bátorság relativizálódó fogalmának és magatartásának vizsgálata a társadalmi lény és a függetlenszínházi alkotó nézőpontjából.

„Meddig viselhető el az igazságtalanság, egy óráig, egy napig, egy emberöltőig, és mikor jutunk el legalább addig, hogy ültő helyünkből fölállunk. Vagy el se jutunk, mivel az ember úgy van megalkotva, hogy előbb mérlegel, és inkább ülve marad. A Kurázsi mama és gyermekei a túlélés módozatairól – a lehetőségéről és a lehetetlenségéről – szól, olyan permanens viszonyok között, amelyek hosszú távon kikövetelik a puszta megélhetés stratégiáját. Brecht szorosan vett harcállapotot ábrázol […] de ezt már régóta metaforikusan értjük, áthangoljuk azokra a „békés” hétköznapokra, amelyekben a kisembernek az ideológiai és anyagi létviszonyok állandó változása, az életét meghatározó politikai erők packázása, az ő bőrére menő hatalmi csatározás közepette folytatólagosan meg kell küzdenie a fennmaradásért.” (Koltai Tamás: Civil Kurázsi, Élet és Irodalom, LIX. évf. 4. szám)

„A független színházi létbe beleugró alkotóknak valami olyan hiánnyal kell elszámolni, amire a kétségbeesett dobolás egy háztetőn nem is olyan abszurd megoldás. De Kattrinjaink aláhullanak a tetőről, mi pedig húzzuk tovább a kocsinkat. Lemondások, veszteségek árán, de tovább húzzuk, és megpróbálunk örülni a fennmaradás puszta tényének. Nincsenek illúzióink afelől, hogy ebből a körből egyetlen előadás ki tudná szakítani akár az alkotókat, akár a befogadókat. A (mindenkori) rendszer működésének, és főleg a rendszerben élő egyén lélektanának szétszálazása viszont közelebb juttat minket a polémiák pontos felismeréséhez, ezáltal reflektáltabban tudunk magunkról, tetteink miértjeiről, és a szükséges következő lépéseinkről gondolkodni.” (Kovács D. Dániel, rendező)