A sztori mindenkinek ismerős, az író további szálakat fűzött hozzá. Ezek által nemcsak a kommunista diktatúra lélektani jellegzetességeit fedezhetjük fel, hanem napjaink korát is - a csordaszellemet, a gyávaságot, a kapzsiságot, a meghasonlást. Ellenükben, mintegy romantikus elemként áll a mű iránti elkötelezett rajongás, a feljebb való cél érdekében meghozott áldozat. Az ellentétek azonban itt már egymásba folynak, nincsen tiszta hős és nincsen aljas intrika sem. A bűn közös, a tisztulásra esély sem marad. A színpadra vitt műben megjelenik Boldizsár kőműves, Kelemen jobbkeze. Ő az, aki javasolja az áldozatot. Apró szálak viszik közelebb ehhez a tizenhárom építőt: Déva várának aljában lidércek tanyáznak. Egy anya elhagyta itt gyermekét, szelleme azóta keresi őt az erdőben, és e szellem rombolja le a falakat. Embert csak ember által lehet megváltani. A kőművesek egyezségének - aki felesége hamarabb ér ide, azt feláldozzák - ellenzője is akad. Van, aki nem hajlandó erre. Aztán mégis belemegy. Győz a csordaszellem és az ígért jutalom. A Kelemené érkezik leghamarabb. A történet kimenetele ismerős, a mű végén az építők megátkozzák frissen felépült várukat. Novák Ferenc Kossuth-díjas koreográfus rendezésében ezen apró szálak hangúlyosan épülnek be a történetbe. Sok kis részlet teszi kerek egésszé a drámát, amelyet elementáris erővel visz színpadra a zene, az ének és legfőképpen a tánc. Rockzenei alapokon nyugvó, stilizált népzenével kevert muzsika ez, amelyet ugyancsak stilizált néptánc tesz mindenek fölött uralkodóvá. A Sarkadi-szövegek betekintést engednek az emberi lélek legmélyebb bugyraiba: egyszerűen, pár szóban megfogalmazva vetítenek rá ennek titkos működéseire a különböző, legmegrázóbb pillanatokban. Pár szóban, igazán nagy íróhoz méltóan mondják el, mi az élet, mi a bűn, mi az áldozat. A kőművesek félnek. Kelemen racionális, hülyeségnek tartja a Vándor által elmondott lidérces mesét. Aztán mégis ő álmodja meg a szellemet. Felesége képében. Ámokfutásában felkölti embereit, akik azonnal szavaznak Boldizsár javaslatáról. Kelemen rajong: sikerült lelket önteni beléjük, ám az áldozatot nem veszi komolyan. Nem hiszi, hogy valóban ölni akarnak. Amikor rájön erre, akkor is belenyugszik. Hiszen gyermeke beteg, felesége biztosan nem hagyja magára. Anna megjelenésével minden megváltozik, majd az előadás talán legmélyebb jelenete, legmegrázóbb párbeszéde után leveti őt a falról. A vár felépül, az intrika nem ér véget. Mert mi lesz, ha kiderül? Ha kivégzik őket, ha börtönbe kerülnek? És egyiküknek még felesége sincs! A csordaszellem feltámad, Kelement szinte agyonverik, majd kiegyeznek a közös tagadásban. Az emberek odalent, a városban már beszélik a történteket. Ám a tanács nem hisz a pletykákban. Busásan megjutalmazza a kőműveseket. Akiknek mulatásában Kelemennek nincsen öröme. Feleségét megölte, magára hagyott gyermeke időközben meghalt. Ha hazamegy, agyonverik. És a többiek számára sincsen megnyugvás. Embert öltek, társuk feleségének porait keverték a kövek közé. Megtartották vele a falakat. A falakat, amelyeket meg fognak átkozni. És velük együtt önmagukat is. (Nagy Botond)
A(z) Maros Művészegyüttes előadása
Hozzászólások