Shakespeare Lear király című műve nyomán.
Shakespeare egyik legismertebb, ugyanakkor talán legfájdalmasabb és legszívbemarkolóbb színpadi műve a Lear király, melyről G. B. Shaw így ír: „Soha senki nem fog a Learnél jobb tragédiát írni”. A valaha erős, ám öregségében egyre inkább az őrület felé sodródó uralkodó története szinte népmesei motívummal indul - a cselekmény szerint birodalmát lányai közt megosztani kívánó Lear hálára számít, ám mélységesen csalódnia kell a hízelgő, de valódi szeretetre képtelen és számító idősebb lányai részéről. Legkisebb gyermekét, az őszinte Cordéliát viszont száműzi, mert nem az ő szája íze szerint beszél - és végül saját érzelmi vakságának áldozatává válik, országát pedig halál és pusztulás nyeli el.
A több szálon futó, jól ismert példázat ugyanakkor több, mint tragikus családtörténet – egy kizökkent világot, a káoszba zuhanó emberi lét előérzetét sugallja: „A szeretet meghűl, a barátság meghasonlik, a városokban zendülés, viszály a falukon, palotákban árulás s a viszony felbomlik apa s fiú között.” – mondja Gloster, a történet másik tragikus hőse.
Zaklatott korunkban katasztrofális események és változások söpörnek végig az egész világon és joggal kérdezhetjük - van remény? Vagy a sötétség teljesen elnyeli a fényt?
Shakespeare tragédiájának egyetemes léptékű kérdései Valerij Fokin rendező megfogalmazásában civilizációnk mai állapotára mutatnak rá. „Nehéz idő sújt: itt engedni kell, És mondanunk, mi fáj, nem ami illik.”
Szerző: Kirill Fokin
A(z) Nemzeti Színház előadása
Hozzászólások