Jolán nyomorúságos álomvilága a tömegkultúra hordalékára, az intézményes közvetítéssel megragadt, zanzásított hagyományok morzsalékára épül, - de épül. Erre az eszményhulladékra éppúgy szüksége van, mint művészléte illúziójára: fölemelkedést, átlényegülést kínál egyik is, másik is, szétválaszthatatlanul. Amikor megismerjük, már hosszú ideje dédelgeti álmát, egyre lankadó buzgalommal küldözgeti "illetékes helyekre" kéziratait, egyre fásultabban veszi tudomásul a nemleges válaszokat, s egyszemélyes közönsége, Anyuska biztatása is bosszantja inkább: az ismétlődő vigasztalások a vereséget nyugtázzák. Sárbogárdi Jolán rettenetesen dilettáns. Nem kétséges: a kőszívű redaktoroknak igazuk van, s csoda, hogy az első sorok után tovább olvassák, amit ír, hogy egyáltalán - "adminisztratíve" - szóba állnak vele.
Az előadásunk nem Jolán dilettantizmusáról, nem az operettstílusban vagy annak paródiájában való otthonosságunkról, hanem Jolán drámájáról kíván szólni: a körülmények és a vágyak távolságáról, a képességek és a remények szétválásáról, az emberi kapcsolatokban tétova, mások érzelmi béklyójában vergődő egyén groteszk lázadásáról. A konfliktus, amely Jolán alkotói hevülettől fűtött lelke és a hétköznapok banalitása között feszül, végül lázadásba torkollik, és Sárbogárdi Jolán a hangosbemondó segítségével megtartja a "A Bajkhállóy huszármente" ősbemutatóját. Mert bár ambíciói pont olyan groteszkek, mint az a világ, amelyben él, bár elvágyódása provinciális hétköznapjaiból egy botrányosan rossz huszerettben manifesztálódik, azért az ibusári jegykiadó mégis tényleg "saját pelikánjával etet" (és ki ne értené ezt jobban, mint egy színésznő - Füsti Molnár Éva), megküzd az egyedülléttel, az elvárásokkal, az öregedéssel és a kilókkal, megszenvedi röhejes és egyszersmind tragikus életének bonyolult viszonyrendszerét. Az előadás során nevetünk Jolán briliáns metamorfózisain, de a gombóc végig ott marad a torkunkban. Hiszen Sárbogárdi Jolán mi vagyunk.
A(z) Pécsi Harmadik Színház előadása
Hozzászólások