A XXI. században az ünnep már egészen más értelmet nyer, mint régen, ma már nem a lelkünket, hanem a külsőnket öltöztetjük, díszítjük fel. A Himnuszban romantikus gondolatok keverednek jelenkori eszmékkel, rávilágítva arra a tényre, hogy felesleges a régmúltban jól működő ideákat kergetnünk.
A tánc jelen van érzéseinkben, félelmeink szűkölő terében, mindennapjaink artikulált és artikulálatlan mozdulataiban. Igazi kiváltó oka azonban nyilvánvalóan az öröm, általa és benne lehet a tánc személyes és közösségi ünnepeink nélkülözhetetlen eseménye. Schiller ódaként értelmezte az örömöt, s az ódáról tudható még az is, hogy ünnepi műfaj, amelynek különösen vallásos formája a himnusz. Amikor még az ünnep jelenlétet követelt, vagyis nemcsak a ruha vált ünnepivé, hanem maguk a résztvevők is; amikor az emlékezés még nem merült ki egy régmúltra fókuszáló aktusban, közhelyszerű beszédben, hanem rituális-szertartásos eljárások révén tárgyának elevenjéig hatolt, valósággal megjelenítette azt, akkor az ünnep és a tánc még egymásnak voltak rendelve, lényegi összefüggésük átélhető volt.
A tánc valóban identitásunk lényegi eleme, örömeink megjelenési formája? Mi történik velünk, ha a himnuszaink kiürülnek, a tánc forrásai elapadnak, az ünnepek jelentőségüket vesztik? Ezeket a kérdéseket járja körül a Duna Táncműhely előadása, amelynek két egyenrangú pillére a zene és a tánc: egyfelől a kortárs zenét és Erkel Ferenc korának zenei világát, másfelől pedig a néptáncot és a kortárs táncot ötvözi. Juhász Zsolt rendező-koreográfus ezúttal külsős művészekkel is dolgozik, Lázár Eszter a Pécsi Balett szólistája volt, Baranyai Balázs a kortárs tánc világából érkezik, ifj. Zsuráfszky Zoltán a Állami Nép Együttes szólistája, Vida Gábor a Közép Európa Táncszínházban vált ismertté, míg a Duna Táncműhelyből Bodor Ildikó és Bonifert Katalin lépnek színpadra a Szépművészeti Múzeumban.
A(z) Duna Művészegyüttes előadása
Hozzászólások