A Bösendorferben szinte gyilkolásig jut el egy ostoba telefontréfa. Egy deklasszált idős hölgy kétségbeejtő élethelyzetében, múltjának utolsó relikviáját, egy Bősendorfer zongorát kínál eladásra.
A hangszer természetesen egy egész életformát szimbolizál, a vevő agyafúrt, unatkozó és végtelenül magányos fiatalember, aki különböző szerepekben hívja fel a hölgyet és alkuszik a zongorára, hol fel, hol lenyomva annak árát. Kéjes élvezetet találva a naiv idős hölgy gyötrésében. A darab végén két szánandó karakter sejlik fel a néző előtt.
Karinthy Ferenc figuráit talán a magány űzi, hogy ilyesféle próbálkozásokat, bátortalan, vagy éppen frivol lépéseket tegyenek egy-egy vadidegen felé.
Dunakanyar
Lehet-e egyszeriben közünk egy ismeretlenhez? Egy véletlen találkozás, félretárcsázás során? Találunk-e bármit a másikban, ami hirtelen meglep bennünket? Amikor valamiért ott áll pőrén, védtelen egy pillanatra felfedve gyengeségeit. A Dunakanyar egy tipikus eszpresszó-helyzet, melyben a vendég megpróbál vigaszt találni a pultos nőben, talán az első emberben, akibe aznap este beleakadt. Ki-be forgatják a szavakat, a szándékokat, mígnem azt sem tudni, ki mit szeretne már valójában a másiktól. Két magányos lélek találkozik a darabban, és nyílik meg egymás előtt. Feltárulnak előttünk a magányos lelkek mélységei, amelyből nincs más kiút, mint összekapaszkodva megoldani elsivárosodott életeiket.
A(z) Szegedi Pinceszínház előadása
Hozzászólások