A történészek szerint a tánc minden előadóművészet forrása és legősibb formája. Ebből a
szemszögből proto-performansznak is nevezhetjük. Kultúrától, vallástól, nyelvtől vagy
bármely más identitás-meghatározó szemponttól függetlenül egyetemesen megtalálható a
világ minden táján. Mi több, a tánc túlmutat az emberi lényen – több olyan élőlényt is
ismerünk, amelyeknek szintén saját „táncuk” van. Az állatok és emberek táncában az az
autentikus ösztön a közös, amely az esztétikai élmény helyett praktikus szerepet tölt be: a
párválasztás kifinomult evolúciós eszköze.
Egyed Beáta és Cserepes Gyula duettje erre a lényegre fókuszál: az elemi
ösztönökre, mint a tánc szülőhelyére. Ezt azon keresztül közelítik meg, hogy az előadás
teljes ideje alatt rázzák a testüket. A rezonancia eme mondvacsinált rituáléja egy vibráló teret
hoz létre, ahol a néző és az előadó egy másik dimenzióba léphetnek be közösen. Azáltal,
hogy önmagunk belsejébe vezető utazásra indulunk, azokat az ősi „szabályokat” űzve,
amelyek mélyen a génjeinkbe vannak kódolva, az emberi beszéd előtti helyre merülünk.
Abba a szürke zónába – és talán azon is túl -, ahol ember és állat még nem olyan
egyértelműen különböznek egymástól.
A két táncos szűnni nem akaró rázkódása egy láthatatlan rezgés-hálóval tölti meg a
teret. Lassanként lebontva elvárásokat, türelmetlenséget és közömbösséget. Lassanként a
közönség bőre alá kúszik. Észrevétlenül sugárzik a nézők gyűrűjében, a színpadot egy
folyton változó térré alakítva át. Az állandó remegés csak felerősíti ezt a testen és
hétköznapi tudaton kívüli érzést. Az előadók átalakulása és pszichózisa folyamatosan olyan
elemi képeket jelenít meg, amelyekhez mindannyian képesek vagyunk kapcsolódni, mégis
amelyekről hajlamosak vagyunk megfeledkezni. Ha hajlandóak vagyunk feladni az
ellenállásunkat, akkor akár az eksztázis kapujában találhatjuk magunkat és talán még
transzállapotba is eljuthatunk.
A feminin és maszkulin képek folytonos alakulása által a „Late night show”
mindannyiunk ősi, hiteles mozgásélménye felé nyúl el. A két előadó törékeny tánca annak a
szakadatlan körforgásnak a mámora, amely egy kettéosztott világegyetem két fele közötti
feszültségből fakad. Ez az előadás annak a tragédiának egy lírai ábrázolása, amely abból a
szándékból ered, hogy létrehozzuk a feldolgozhatatlan összhangot. Az „együtt-mégis-külön”
örök ballada kortárs adaptációja.

Alkotók és előadók: Egyed Beáta, Cserepes Gyula
Fény: Ints Plavnieks
Zene: Januš Aleš Luznar
Jelmez: Kis Judit
Fotográfus: Dömölky Dániel

Promóciós producer: Boldizsár Péter
Operatőr: Batka Máté
Fővilágosító: Dimeth Balázs