Két király, Leontés és Polixenés.
Leontés, a szicíliai király magányos ember.
Környezetét mintha egy speciális szemüvegen keresztül látná, torzan és hamisan: megvádolja feleségét, Hermionét, hogy az megcsalja őt - épp ifjúkori barátjával, Polixenésszel és börtönbe veti az állapotos asszonyt.
A rögeszmés királyt még Apollo jóslata sem tudja meggyőzni képzetei hamisságáról, és az őrjöngő Leontés újszülött kislányát is képes sorsára hagyatni a pusztaságban....
Csak a szörnyű hír ébreszti rá végzetes tévedésére: felesége és kisfia belehaltak a bánatba és a szégyenbe.
Polixenés a cseh király, tizenhat év múlva álruhában saját fiát lesi udvarlás közben, s mivel Florizel a pásztorlánynak hitt Perditába szerelmes, ki is tagadja gyermekét.
Az idő kegyetlenül múlik, elszáll mindenki fölött, és mire a bűnöket megbánni, és javítani lehetne, Leontés és Polixenés már a környezetüket sem érdeklő, keserű, makacs öregekké válnak...
A Tél meséjében ott az "Idő", mint a Csongor és Tündében a rejtélyes Éj.
De ki az tehát? Egy öregember? Vagy inkább asszony? De milyen? Egy fiatal? Egy jó negyvenes? Vagy egy idősebb? Vagy hárman vannak? Egy kislány, a negyvenes, és egy ráncos együtt? Vagy nem is egy szereplő, hanem a díszlet? Vagy a jelmezek lesznek egyre elhasználtabbak? Van az Időnek egyáltalán kora?
A darab végén Leontés és már felnőtt lánya, Perdita egymásra ismernek, egy rejtélyes kőszobor megöregszik, felnő egy generáció, észrevétlenül repül el tizenhat év...
A tél meséje akár velünk is történhet. Akár a mi mesénk, a mi életünk is lehetne.
Mert ahogy Shakespeare alakjai a színpadon, úgy mi is megszületünk, felnövünk, és megöregszünk.
Az elmúlt éveket nem hozhatja vissza semmi. Sem a színpadon, sem az életben.
A(z) Gárdonyi Géza Színház előadása
Hozzászólások