Ionesco műve vitriolos látlelet a "modern emberről". Ítélete korunk emberéről esetleg meghökkentő volt a 20. század ötvenes éveiben, ma azonban, a XXI.. század első évtizedében mindaz, amit feltár az ember lehetetlen helyzetéről, napi tapasztalatunk. Kemény és puha háborúk közepette a közlés, a közösségi lét és a közös nyelv elvesztése ember voltunkat fenyegeti.
A XX. Század egyik sztárvendége azt találta mondani, de még inkább írni, mert grafomán volt az illető: "Marx a feje tetejéről a talpára állította Hegelt."
Közel egy évszázadig vizsgázott ebből több millió főiskolás és egyetemista golyóbisunkon. Bizonyára nem csupán nekem ütött szeget a fejembe, vajon kinek a fejéről állította Marx Hegelt a talpára? Talán a sajátjáról?
Nyilván nyomta kopaszodó feje búbját Hegel bütykös lába. Unom a banánt felkiáltással fejre állt és felajánlotta Hegelnek a talpát.
Abból az emberbaráti célból, hogy a továbbiakban ne a fején, hanem az ő talpán álljon. Ez lehet a legvalószínűbb, mert kinek lehet akkora feje, hogy rajta álljon Hegel a bütykös lábával.
Summázat: 1. előbb Hegel állt a Marx fején, 2. később Marx állt a saját fején, 3. és az ő talpára állt a bütykös lábú humanista. Végül: hát amikor a talpak találkoznak?
Ma árad a gazság, és ömlik a hazugság. Ma a kápók és kufárok számára a beszélő szerszám, a beszélő rabszolga is veszélyes. Legyen félrebeszélő, de legjobb, ha néma.
Ionesco művének gnosztikus világképe negatív szintézis. Amikor odajut az ember, hogy semmit nem tud, semmire nem emlékszik, semmit nem hisz, csak mímeli a tudást, mímeli a szeretetet, a gondoskodást, a házasságot, a szerelmet, mindent, még az utánzást is mímeli, akkor közölni sem tud semmit. Horizontális és vertikális börtönében pojácaként tekereg. A kopasz énekesnő a közlés képtelenségének, a teljes hitehagyottságnak a drámája. Gnosztikus világa napjaink világvesztése és közhelyszerű alapigazsága. A politikai és a gazdasági hatalom ezt újabb és újabb trükkökkel kendőzi el. Felturbózza az emberi gyengeséget, kihasználja az emberi esendőséget, nehéz helyzetekben egyetlen célt szuggerál: a túlélést, egyébként meg utópikus világot ígér.
Az előadásban az egydimenziós ember, a tömegember drámáját akarjuk megragadni. A fasizmus és a kommunizmus demagógiája mellé az önmagának sírva kezet csókoló önsajnálat és a presztízsfogyasztás vágyálma kerül. Ezt megélni hihetetlenül humoros, és rémeinktől szabadulhatunk meg, ha merjük kinevetni magunkat.
A(z) Térszínház előadása
Hozzászólások