Somogyi Győző

Képző- és Iparművészeti Szakközépiskolát és Katolikus Hittudományi Akadémiát végzett, 1968-ban egyháztörténetből doktorált. A művészetet önképzés útján tanulta. Korábban szitanyomatokat készített, 1980-tól inkább fest. 1977: IX. Országos Grafikai Biennálé nagydíja, Miskolc; 1978: hatvani Tájkép Biennálé, aranydiploma; 1983: Március 15. díj; 1988: Munkácsy-díj; 1992: Magyar Művészetért-díj; 1993: Pro Natura; 1994: Mednyánszky László-díj; 1997: kiváló művész. 1960-1964 között a Kossuth Nyomdában dolgozott, ahol megismerkedett a modern sokszorosítógrafikai eljárásokkal. 1967-ben pappá szentelték, 1968-ban egyháztörténeti doktorátust szerzett. Az egyházi szolgálat mellett különböző munkahelyeken fizikai munkát végzett. 1972-ben Markó György nyomdászmester megtanította a szitanyomás technikájára. 1972-ben Párizsban és Rómában járt tanulmányúton, megfordult Romániában is, s különösen nagy hatással volt művészi fejlődésére 1980-ban tett görögországi utazása. 1973-tól kiállító művész, rendszeresen szerepel grafikáival, majd később festményeivel hazai és külföldi tárlatokon. 1975-ben kilépett az egyházi szolgálatból és szabadfoglalkozású képzőművész lett. A 80-as évek elején Salföldön telepedett le. A Káli-medence Környezetvédő Társaság, a Veszprémi Művész Céh és a Magyar Művészeti Akadémia tagja. 1983-tól főként hadtörténeti témájú könyveket illusztrál, s jelentős írói munkásságot is kifejt. 1973-as indulásától az évtized végéig főként grafikával foglalkozott, míg a 80-as évek elejétől szinte kizárólag festészettel, bár néhány vászna már a 70-es évek közepén megszületett. Művei témáját a magyar történelemből, a vallásból, ill. a hétköznapi életből meríti. Történelmünkből a sorsfordulók iránt érdeklődik. A történelmi hősök megformálása nem hasonlít a korábbi közhelyszerű ábrázolásokra: figurái groteszk hatást keltenek arcuk és kezük felnagyítása miatt. Ugyanakkor maximális korhűségre törekszik, illusztrációi tudományos igényűek. A vallás területéről, a világ legősibb létértelmezéséből a mítoszok, a csodák vonzzák, néhány lapját a Biblián túl az apokrif írások is ösztönzik. Jézus alakja és életének eseményei különösen érdeklik, ábrázolásában felismerhető a falusi templomok sajátos ikonográfiája. Festészetének jellegét a hangsúlyos, groteszk formák és az igen élénk - piros, sárga, kék - színek adják. Temperaképei az erős kontúrok és a homogén színfelületek következtében grafikai hatásúak, mintha a megrajzolt körvonalakat színezné ki vásznain a művész. Nem sorolható egyetlen festői irányzathoz, művészcsoporthoz sem. Képeinek csak egyik összetevőjét alkotja a konkrétan értelmezhető tartalom, kifejezőerejük jórészt szokatlan megfogalmazásukban rejlik. Első vásznain a Balatonfelvidéknek állít emléket, a korábban kedvelt történelmi témáit is festi, görögországi élményeinek pedig egész sorozatot szentel. Ez utóbbi vásznain a déli nap sugarától ájult tájak csendet sugároznak, az állandóság érzetét keltik. A magyar történelem neves katonaszemélyiségeiről készített portréiból összeállított ikonosztázát Magyar hősök arcképcsarnoka címmel állította ki 1996-ban a Néprajzi Múzeumban. A 100 portrét tartalmazó sorozat tisztelgés a honfoglalás 1100. évfordulójára a sokmillió névtelen katona előtt, akik viharos történelmünk során a hazát védelmezték. A sort Attila hun király nyitja meg és Maléter Pál ezredes zárja. A művész különös gonddal festette le az ábrázoltak öltözékét: az egyenruhák, fegyverek, címerek, rendjelek korhűek, aprólékos kidolgozásuk komoly előtanulmányokra vall. A kissé karikatúraszerű, groteszk hatású mellképeken jól érvényesülnek a művész ragyogó színei és ismert dekorativitása. E sorozat célja a hősi eszményképek felmutatásával a nemzeti hagyományok felélesztése és ápolása, a múlt morális értékeinek felidézése.