Itt a Viharsarokban, az Észak-békési sárréti kistérségben élők többsége a TSZ megszűnésével egyik napról a másikra veszítette el állását, ráadásul esély sem igen volt más munkára. Egyre többen az alkoholhoz menekültek, agyonhajszolták magukat a feketemunkával, leszázalékolták őket, rokkantnyugdíjasok lettek. "Itt valahogy mindig úgy alakult, hogy nagyon szegény emberek éltek, ez a helyzet a rendszerváltás után csak elmélyült. Hogy miért szegények itt az emberek? Mert nem tanulták meg az öngondoskodást." - mondja M. P. könyvtáros, az Ösvény Esélynövelő Alapítvány egyik létrehozója. Ő, és az akkor még egyetemista fiatalember Bere Károly - aki ma már a település polgármestere, s aki juhász édesapja nyáját használta fedezetnek -, 25.000 Forint alaptőkével indította el az alapítványt. Legfontosabb feladatuknak a füzesgyarmati emberek munkalehetőségeinek, életesélyeinek növelését tartották. Céljuk az volt, hogy olyan programokat valósítsanak meg, amelyek hozzájárulnak a település és a térség foglalkoztatási helyzetének javításához. Fokozatosan hozták létre rehabilitációs üzemeiket, szociális intézményeiket. A magukra talált emberek sorsa döbbenetes, megrázó, de felemelő is egyben. Aztán jött a válság, s vele ismét a bizonytalanság. A ma már kétszázhúsz embert foglalkoztató, szociális bolthálózatot is működtető Ösvény Esélynövelő Alapítvány története kicsit a rendszerváltozás utáni Magyarország története is egyben. Csepp a tengerben. Küzdelme a létért, az állandó bukdácsolás a siker, a kudarc, a remény között szimbolikus. Filmünk a közelmúlt eseményeit felidézve a jelen állapotokat kívánja bemutatni: hogyan maradt életben a válság ellenére az alapítvány, mit várnak a jövőtől, a 2012-ben beinduló közmunka programtól; s azt a ritka példát: hogyan lehet a "semmi közepén", a látszólagos reménytelenség ellenére megmaradni. A dokumentumfilmben oknyomozó, szociografikus módszerekkel mutatjuk be a viharsarki Ösvény Alapítvány munkája révén létrejött társadalmi-emberi helyzeteket, szituációkat.