Az ismertetőben "osztja meg" helyett "ossza meg" szerepel, ami felszólító mód lenne, ha lenne.

A filmet egyszer meg lehet nézni, különleges, színpadias, színházi jelleg, 3 szereplővel. Tetszett a történet, a szereposztás (nekem nem illett Samantha M. Colin F-hez), a színészi alakítások, a helyszín, a ruhák, frizurák, a filmzene és a szinkron is. A főszereplőknek jól állt a szerep és nagyon jól játszottak. A film szomorú vége kiszámítható.

Intelligens film volt. Nagyon szeretem amikor a színházi és filmes hatások keverednek. Egy cseppet sem volt unalmas számomra, de kétségtelen, hogy nem mindegy milyen hangulatban találja el az embert. Egyáltalán nem biztos, hogy bármikor képes lettem volna végignézni, mert igényel nem kevés ideg-erőt - nyugis alaphangulatot. Vannak részei a párbeszédnek, ahol egészen érzékenyen kerül bemutatásra a láthatatlan szellemi fal ember és ember között - jelen esetben, amit a társadalmi különbség okozott. Jessica Chastain játéka szinte már félelmetesen kifinomult: helyenként már tényleg az őrülettől féltettem! :) Szerintem jó film, de semmiképp nem ítélnék el senkit, aki pár perc után menekülőre fogja - magam is azért ragadtam bele a film örvényébe, mert beleakadhatott a lábam valami hínárba. Ilyen hínár volt: a helyenként egészen festői képek, kidolgozott és intelligens párbeszédek és a már bosszantóan sokasodó fordulatok a viszonyulásokban; ...a mámor, a vágyak, a magány... rengeteg emberi kétség és érzelem, ami lealacsonyító, utálatos, amit az ember ha lehetne tudomásul sem venne - mind reflektorfénybe kerül.

Jó, jó, tudom (bár nem emlékeztem rá), de hadd mondjak annyit: a hozzászólásaim (kiegészítéseim) a bejegyzéseidhez elsősorban "harmadik feleknek" szólnak. A "fórumadó" filmet nem láttam, köszönhetően a véleményednek - nyertem másfél órát(?)

Nagy kedvelője vagyok a skandináv filmművészetnek, ezt előre bocsájtom. A film, mégis tragikusan egyhangúra sikeredett... és a nagy színészek sem tudtak életet lehelni a mélabús melankóliával átitatott képkockákba. Igen, tudom, a cél ez volt, hisz az alapmű is erről szól. A 2 óránál is több játékidőt viszont vontatottá tette ez a gyötrődően hömpölygő történet. Nem adtam fel, de szenvedés volt végignézni. Nagyon sajnálom. Ha 1972- ben láttam volna a filmet, bizonyosan nagy csodálója volnék, de ma eszt sajnos nem tudom róla elmondani.

Ezt a "meccset" egyszer már lejátszottuk odaát :-) mint írtam ott, "a filmen végig átüt, hogy színdarab filmváltozata..." https://port.hu/forum/augusztus-oklahomaban/52512?comment=3617243&page=1
Meg hát a Julie kisasszony megírása idején (1888) még film sem volt mint olyan.
off Persze hogy csomó színdarabból híres film is lett, mást ne mondjak, halom Shakespeare.

Ha ez szabály, akkor az "Augusztus Oklahomában" a ritka kivétel(ek egyike).

Huh, ez nagyon nem tetszett. Aberrált nyavalygás. Kidobott idő volt számomra.

...egyetértek!

Érdeklődéssel, szeretettel fogtam ehhez a filmhez, anno olvastam a Haláltáncot, ez is nagyon érdekelt...sajnos nem tudtam végignézni. Ismét beigazolódott: színdarabot nehéz vagy lehetetlen filmre átültetni. Jók a színészek, de a hosszú snittek, végeérhetetlen egyforma dialógusok képernyőn unalmasak. Liv Ullmann rendezése sem segített fogyaszthatóbbá tenni a történet nélküli történetet. Lenyűgözőek a zenék, de ez kevés a boldogsághoz. Strindberg pedig nem Ibsen, ezt már Szerb Antal is megállapította.

Még valamit: Samantha Morton alakítása kulcsfontosságú, Farrell nehezen találja a helyét ebben a szerepben. Chastain az őrület határát súrolja, ahogy azt Strindberg megálmodta, fantasztikus!
BGy

No, először is August Stridberg az elején fel van tüntetve, bemondják, hogy "készült A. S. drámájából (germanizmus, bocs), másodszor, valamint a zene: Schubert: Notturno és Esz- dúr trió II. tétel.
Ezek után örülök, hogy többen vannak azok, akiknek tetszett a film, mert ahogy "Judit Szolnoki Lány" is írta, lenyűgöző a film. Liv Ullmann remekül ültette át ezt az egyfelvonásos drámát, szinte érezni Bergman hatását. És azok a totálok Jessica Chastain- ről...., mintha Sven Nykvist fényképezte volna. Antagonisztikus az ellentét, abban a korban és véleményem szerint nem kellett volna "maivá" tenni, nem is tették. Ez így nagyszerű, ahogy van. Ez az ellentét megjelenik Bo Widerberg: Elvira Madigan című alkotásában is. "catmother" írja: "szájtátva néztem", nos én is. Van a darabnak egy 1999- es változata is Júlia kisasszony címen és az '50- es években is készült egy. Maradjunk annyiban, nem mindenkinek fog tetszeni, én a hatása alá kerültem.
Tisztelettel: Baranyai György

Lenyűgözve néztem.

Festői szépségű, hiteles képi világú, a határhelyzeti ellentmondásossága miatt érzelmileg mélyen felkavaró, feszült szenvedélyességű és nagyon elgondolkodtató film; nekem szinte Shakespeare-t idéző szellemességű és hangulatú (magyar szövegkönyvű) párbeszédekkel, döbbenetes erejű színészi alakításokkal valamint nagyon igényes zenékkel.

Én könyvben olvastam, s tény, hogy nem egy a sok rémunalmas kosztümös szerelmi történet közül. Annyira nem fogott meg, hogy megnézzem filmben is, de örülök, hogy a Duna tévé végre valami értéket közvetítő filmet vetít. Csak azt furcsállom, hogy a filmadaptáció elkészítésében pont a svédek nem vettek részt, hisz a történet atyja a híres svéd író, August Strindberg (ejtsd: Ógüszt Sztrindberj)- akinek neve föl sincs itt tüntetve.

"Az biztos, hogy csak a megfelelõ érzelmi intelligenciával rendelkezõk fogják élvezni ezt a filmet.- de õk nagyon!!"

Így kell finoman, minden trágárságtól mentesen, de ugyanakkor rohadtul kisstílûen lehülyézni, lesuttyózni azt, aki nem ért egyet velünk.
Gratulálok! (Ezzel a kommnetemmel csak az fog egyetérteni, aki megfelelõ értelmi intelligenciával és igazságérzettel rendelkezik.)

Az biztos, hogy csak a megfelelõ érzelmi intelligenciával rendelkezõk fogják élvezni ezt a filmet.- de õk nagyon!!
Az én véleményem is az, hogy zseniális volt a szereposztás, és a színészek alakítása is. Majdhogynem "szájtátva" néztem végig a filmet, és még órák múlva is ezen gondolkoztam. Végig ott voltam a történetben, sokszor már úgy éreztem, velem történik.
Egy pillanatig sem zavart, hogy egy helyszín, és mindössze 3 szereplõ - észre sem vettem.
Hát az biztos, hogy ezt depressziós ember ne nézze meg! :) Nagyon mély lélektani dráma. Bennem mély nyomot hagyott.

Alapvetõen leszögezhetõ, még a jó drámák megtekintéséhez sem lehet úgy nekiülni, hogy nézzünk valamit, mert éppen van mozizásra pár üres óránk és elõ a pattogatottal. Aki így tesz, ne csodálkozzon, ha már az elsõ 10 percben fusztrált lesz. A dráma, fõleg a színházi megoldások színrevitele, bizonyos szempontból mindig korlátos élvezet lehet. A színészek személyisége, kisugárzása, beleélése, az alakítás zsenialitása lesz a fõ élményforrás.

Egy filmdráma katarzisát soha nem a látványtól, az akciók végkifejletétõl várjuk. Speciális világ, a színész megpróbál varázsolni, átadni a személyiségén keresztül valamit, ami teljesen egyedi, soha nem lesz "reboot"-olható. Színházban, még estérõl-estére sem lesz kétszer azonos. A film a drámát legalább rögzíti a legjobb elõadás formájában. Ha személyesen "baj" van, a színészek, fõleg a fõszereplõk elõzetes megítélésével, - elõítélet, unszimpátia, - már eleve kétségessé teszi a befogadhatóságot.

(Úgy is mondhatnám, ahhoz, hogy koncentrálhasson az ember a dráma lényegére, ahhoz a befogadónak, az elõadás alatt, sok szubjektív feltételnek kell megfelelni. Ha nincs minden együtt, ne fogjunk neki egy kétszemélyes dráma megtekintésének. Nem könnyû szórakozás, a színészek elõtt lélekben, - kellõ alázattal, - meg kell "hajolni", mert csak így koncentrálhatunk az átadás teljes folyamatára. (Csak így válhat élménnyé, akár egy kétórás színpadi "kínlódás" is. Mert gondoljunk arra, a jó színész lélekben, testben valóban tökéletesen átéli a történést, és bár valamennyire átvitt értelemben, de öngyilkosság minden színházi estéje, ha darab története ezt követeli tõle.)

Nagyon szeretem Colin Farrell játékát, és Jessica Chastain most tökéletesen "pariban" volt vele. Két nagyon jó színész játszott és szerintem fantasztikus volt figyelni a kettõjük között folyamatosan vibráló feszültséget. Kíváló lélektani dráma, ezt maga Bergman sem csinálhatta volna jobban. Azon esetleg lehet vitatkozni, kell-e a világnak több olyan rendezés, amelyben vitathatatlanul Õ volt a "király". De ez semmit nem von le a két színész játékának értékébõl. A kamera szépen követte ezt.

SZuper film volt! Mindhárom alakítás tökéletes, a színészválasztás tökéletes. Kicsit teátrális olykor - de végülis ez egy dráma, így is kell nézni, kicsit mintha színházban lennénk. Való igaz, ha az ember nem ismeri kicsit sem a kort, amiben játszódik, akkor sok minden érthetetlen és mesterkélt a történetben. De ha kicsit is tud valamit a szolga-úr viszony problematikájáról, ami a brit társadalomra akkortájt igencsak rányomta a bélyegét (Downton Abbey, Ház az Eaton Place-en, Gosford Park, Napok romjai - hogy csak a legismertebbeket említsem), akkor csak annyit tud mondani: ebben a 125 percben nagyjából minden benne volt, amit el lehet mondani ennek a kapcsolatrendszernek a negatívumairól. És azt tökéletesen fejtette ki. És nem csak arról, hanem a viktoriánus prüdéria romboló hatásáról - ami azt eredményezi, hogy igazából azok is lelki roncsok lesznek, akik amúgy élvezhetnék a gazdagságukat, a társadalmi helyzetükbõl adódó privilégiumokat (ld. anyuka, aki gyûlöli a férfiakat, pedig egy szó sem esik arról, hogy apuka, a báró valami rettenet lény lett volna, inkább csak magának való, érzelemmentes). A gazdasági érdekbõl kötött házasságok, a kastélyokban nevelkedõ magányos arisztokratagyerekek korát éljük... A végletekig kiszolgáltatott szolgálók korát... Ebben a társadalmi rendszerben mindenki áldozat valamilyen szinten, hacsak nincs nagy-nagy szerencséje. A 19. században a brit társadalomban a szolgálók rétege volt a legszélesebb, még az iparban, mezõgazdaságban dolgozókat is felülmúlta. Az osztályrendszer pedig merev és nehezen átjárható volt. Szolgálónak lenni jelentett egyfajta presztízst, felemelkedést, de inkább csak látszólag - ahogy a filmben Kathleen mondja: valakihez mérnie kell magát, hogy azt érezze fejlõdik, hogy legyen kit utolérnie. Ugyanakkor ezer meg ezer megaláztatást kellett elviselniük, mert ez nem puszta szakma volt, mint mondjuk a boltossegédség, hanem egyfajta identitás: a "család részei" lettek a szolgák. De milyen család az, ahol szembe "szeretik", de igazából kiköpnek az úrnõ után, ugyebár. Rengeteg pszichológiai buktatót rejtett magában egy ilyen kapcsolat, akármilyen mélysége alakult is ki két ember között. Szolgának lenni (mint karrier) valójában zsákutca , mert lehetett valaki a világ legjobb komornyikja, akkor se lehetett a maga ura soha. Mindig ott maradt a fal a két társadalmi réteg között, csak nagyon ritka kivételek akadtak, amikor egy úr elvette feleségül pl. a cselédlányt, és a házasság boldog is lett. A boltossegéd ugyanakkor egy idõ után akár bolttulajdonos is lehetett.
Nekem tetszett a kutya motívum is a történetben - Julie kisasszony képes lett volna brutális módon megölni a kiskedvencét ( a társát, talán az egyetlen igaz barátját a nagy kastélymagányban?), csak nehogy korcsot szüljön, Kathleen megmenti, közben õ emlegeti Johnnak, hogy ne menjen le kutyába stb. Való igaz, sok tekintetben kutya-gazda viszony is volt a szolga-gazda viszony. Mert ugye a macska, az sosem hódol be, míg a kutya, az "lemegy kutyába"... Akinek van kutyája, az errõl egészen mást gondol... :)Legalábbis manapság biztosan.
Szóval, talán nincs aktualitása a történetnek, ahogy mondták a hozzászólók, de én annyira nagy "rajongója" vagyok ennek a témának, hogy nekem ez eszembe sem jutott... Az aktualitás lehet annyi, hogy minden kornak megvolt/megvan a maga nehézsége, hogy nagyon nehéz az elveink szerint élni, és gerincesnek, emberségesnek maradni. Bár John próbálkozik kicsit helyretenni Kathleent a végén, a végsõ hármas jelenetben (hogy õ sem jobb a Deákné vásznánál, ha megveti a saját úrnõjét), de számomra ez csak gyenge próbálkozásnak tûnik. A sznobizmus a szolgák között sokszor sokkal nagyobb volt, mint az urak között, és persze az nem szép tulajdonság. De még így is ez volt a legkevésbé visszataszító emberi gyengeség, ami a történet során felmerült.
És persze: a nõk a kiszolgáltatottak között is a legkiszolgáltatottabbak... Johnt lehet, elbocsátják, referencia nélkül, ami akkor persze egyet jelentett a szolga földönfutóvá tételével (hacsak nem hamisított magának egyet), de azért alapvetõen a megbélyegzett fél a nõ marad. Felmerülnek mindenféle megoldási lehetõségek (házasság, válás stb.), de igazából csak álomszinten... Hogy öngyilkosságba kergethet valakit az a tudat, hogy egy ilyen botlás milyen következményekkel jár - ez mindent elmond arról a korszellemrõl. Most túlzásnak tûnhet. Akkor nem volt az.
Mindent fûszerezett számomra a szereplõk ír/angol akcentusa - sose nézz filmet szinkronizálva! ;)

Negyedik napja nézem ezt a borzalmat, mert negyed óránál többet nem tudok nézni belõle egyszerre.
Ez a film már csak akkor lenne jobb, ha el sem készül!