Németország támadó háborúja során Európában 30 millió ember veszíti el az otthonát. A lengyel határ nyugat felé tolódik, ennek következtében több millió lengyelt és németet száműznek. Minden németnek, aki nem lesz lengyel, el kell hagynia az országot. Rosemarie és nővére Tina, gyerekei Maria és Jojo, valamint édesapjuk szintén számkivetettek és menekültek. 1946. július elején hagyják el Lengyelországot, s a család próbál együtt maradni és felszállni a zsúfolt vonatok egyikére. Ebben a nagy káoszban, Rosemarie elveszíti kislányát, Mariát, akit testvérére bízott. Vele együtt még sok-sok család elveszíti gyermekét a II. világháború után. Rengeteg gyermeket eltűntnek nyilvánítanak és szüleik kétségbeesetten keresik őket hónapokon, éveken át. Rosemarie sem adja fel, mindent megtesz, hogy megtalálja kislányát. Munkát talál egy hivatalban, akik azon dolgoznak, hogy az eltűnt gyerekeket felkutassák. Az országot zónákra osztották _ orosz, amerikai, angol és francia zónákra és a zónák között nagyon kicsi az átjárás. Ez olyan, mint tű a szénakazalban. Tízezrek, százezrek keresnek valakit. És még ott a Karitász, a Vöröskereszt és a privát szervezetek, a gyűjtőtáborok és menekülttáborok. Rosemarie Hermann rendíthetetlen, azon dolgozik, hogy a bürokrácián túl lehetővé tegye munkatársával, Haralddal a gyerekek zónahatárokon túli keresését is. Rosemarie maga keresi a lányát, Maria Herrmannt, aki 11 éves, körülbelül 130 centi magas, sötétbarna haja van és keskeny arca, a kulcscsontja mellett van egy májfolt és a bal karján is. Rosemarie tudja, hogy a lánya él és várja, hogy megkeresse.