Íme, öt hitvány magyar film, melyről a Pappa Pia vagy az Álom.net nyomasztó árnyékában hajlamosak vagyunk megfeledkezni.
Lássunk néhány példát arra, amikor hazai slágergyárosok fittyet hánytak a Stephen King-i bölcsességre, miszerint „néha jobb, ha a halott halott marad”.
Következzék hét hollywoodi híresség, aki - Kim Kardashiannel ellentétben – tisztában van vele, hogy a Slayer nem egy márkanév.
Idézzünk fel néhány esetet, mikor a magyar popzene nagyágyúi egyesítették erejüket, de szemernyi köszönet sem volt benne!
A világvégeváró szekták csúnyán lyukra futottak, amikor 1999 augusztusában „már minden mindegy” alapon védőszemüveg nélkül nézték végig a napfogyatkozást. De nem jártak jobban azok sem, akik abban a hitben éltek, hogy a millenniumhoz Happy Meal-menüben járó „új aranykor” eljövetele bárminemű hatást gyakorol a magyar popzenére.
A 80-as, 90-es években a ghánai sufnituning mobilmozik virágkorukat élték. A „forgalmazók” faluról-falura jártak, ahol nemhogy mozi, de sok helyen áram sem volt, az instant videóklubokat általában egy VHS-lejátszó, egy hordozható tévé és egy aggregátor alkotta. A hivatalos moziposzter pedig merő utópia volt.
Van, hogy egy színészi teljesítmény olyannyira magával ragadó, hogy eszünkbe se jut szemügyre venni az adott jelenet bárminemű egyéb körítését. Nos, Steven Seagal ennél jóval nagyvonalúbb volt, és eszébe sem jutott holmi Sztanyiszlavszkij-hókuszpókusszal elterelni a figyelmet – például – illusztris ruházatáról.
Előző értekezésünk után következzék még öt szerzemény, mely anno örökre befészkelte magát szürkeállományunkba, és a legkevésbé sem vagyunk hálásak érte.
A legtúljátszottabb 90-es világslágereket taglaló írásunkra érkező reakciók hasonlóan váratlanul értek minket, mint az észak-koreai választások végeredménye. „Piszkos meló, de valakinek el kell végeznie” – mondtuk magunknak, majd nekiláttunk a lista hazai változatának.
Bár a hazai fiú- és lánycsapatoknak már jóval korábban is voltak előfutárai, burjánzásuk leginkább a 90-es évek végén vette kezdetét. A csillámporos glicerinpop egzotikus frizurájú pápája ugyanis ekkoriban esküdött fel a magyar Backstreet Boys vagy Destiny’s Child legyártására, majd – jobbára mély sérelmünkre - többen is követték példáját. Következzék néhány elfeledett formáció ebből az időszakból!
Lássunk néhány klasszikus gengszterfilm-jelenetet, melyen a mai napig hajlamosak vagyunk felszisszenni!
Az Apple anno képes volt súlyos dollármilliókért reklámot forgatni Ridley Scott-tal, míg pl. a British Petroleum Steven Spielberget fogadta fel hasonló célra – aligha szerényebb összegért. Eközben valahol Európa közepén, a siránkozás, a nyúlfarkas kulcstartók és a műbőr autóstáskák őshazájában egy erősen kopaszodó, mérsékelten joviális úr felmutatott egy táblát kézikamerája előtt, majd az egész ország erről beszélt. (Igaz, többségében kikerekedett szemmel.)
A 80-as években a bennünk lakozó filmesztéta két csoportba sorolta a mozikat: voltak az akciófilmek és az értékelhetetlen sallang. Fejlett kritikai érzékünk ugyanakkor mereven elutasította, hogy a rendezéssel, színjátszással, költségvetéssel kapcsolatos dilemmákat fogalmazzunk meg, a filmeket egy fényévekkel magasztosabb szempont, történetesen az áldozatok körülbelüli száma alapján rangsoroltuk.
A bakiparádé a szilveszteri összeállítások elmaradhatatlan műsorszáma, a Budapest TV pedig már-már túlságosan hálás alapanyagot szolgáltatott ehhez. Már csak azért is, mert az ominózus csatornán az ún. profi pillanatok voltak a természetellenes műsorelemek. Ezért csupán a bőség zavara volt az egyetlen olyan tényező, mely megnehezítette, hogy összegyűjtsünk öt örökérvényű bakit az BPTV történetéből. (A fair play jegyében Anettka telefonos műsorait hanyagoltuk az összeállítás során.)
A Budapest TV ünnepi mulatós műsorai olyanok voltak, mint a zárlatos karácsonyfaizzó: az érzékenyebb nézők huzamosabb bámulásától könnyen epilepsziás rohamot kaphattak. Mi azonban az ünnepi önfeláldozás jegyében belenéztünk a Diridáré című mulatós műsor egy régebbi, karácsonyi kiadásába.