Parászka Boróka
"Meneküléskor" - kezdte mindig a Nagymamám, ha megneszelte, hogy panaszkodni készülök a Ceausescu rendszer állapotai miatt, az örökös margarinos kenyérre, a végeláthatatlan sorokra, a hidegre vagy a sötétre. Meneküléskor... minden sokkal rosszabb volt, mint a nyolcvanas évek Romániájában - ezekkel a történetekkel neveltek fel. A Menekülés Erdélybõl Magyarországra, ami születésem elõtt harmincegykét évvel történt (köpetnyi idõ), volt a leggyakrabban emlegetett családi élmény. Megelõzte az összes házasság, válás, gyerekszületés vagy temetés történetét. Meneküléskor tanult meg a családunk túlélni. Például tökbõl húslevest fõzni, vagy azt, hogy fagyás ellen nem ronggyal, hanem papírral kell betekerni a lábat, mert az sokkal jobban melegít. A Meneküléskor jöttek rá arra, hogy mi a fontos. Nem fontos például annyira a zongora, ami polgári létünk alfája és omegája volt sok generáción át. A zongorát nyugodtan ott lehet hagyni a tûzifa kupac mellett, évek múlva is meglesz, igaz, hogy ellopják a szomszédok, eltüzelik a lábát, szarrá ázik, de meg lesz. És Menekülés alatt jöttek rá arra is, hogy mi az, amihez nem lehet ragaszkodni, amit így is, úgy is elveszít az ember. Üknagyanyám hiába tervezte fiatal a asszony kora óta a saját temetését, komolyan véve az "itt élned, halnod kell" parancsát, hiába gyûjtötte össze a lányhaját, hogy abból varrjanak párnát a koporsójába. A lányhajat, a saját kézzel varrott szemfedõt, és az egész "itt élned, halnod kellt" ki kellett dobni a francba, ott kellett hagyni a vonat mellett. Végül Üknagymamát is ott kellett hagyni valahol, Nyugat-Magyarországon, ma már senki sem emlékszik rá, hova is temették kutyafuttában. Csak azt, hogy hol volt az egész életén át dédelgetett sírhelye Karcfalván. Meneküléskor esett szét a Szép vagy gyönyörû vagy Magyarország álom, amikor az orosz front elõl heteken át vonatozó (zongorát, ezüst étkészletet, szemfedõt maga mögött hagyó) családnak megmagyarázták nagyon kedves Pécs környéki befogadóik, hogy nem is menekültek, hanem gazdasági bevándorlók, és ennek megfelelõen húzzák meg magukat. Meneküléskor nézték végig családtagjaim, a kukoricásba félrevontatott vagonokból, Szatmárnémeti bombázását. Ugyanolyan diófás házak pusztulását, mint amilyent Gyegyószentmiklóson az én családom maga mögött hagyott. És Meneküléskor tanulták meg, hogy azért vagyunk a világon, hogy úton legyünk benne. Ez az élmény töltötte meg tartalommal a minden vasárnap unalomig hallott tanítást, hogy az élet az út, és az út az igazság. Ez a helyes sorrend. Születésem elõtt harminc valahány évvel kezdett menekülni a családom, azóta is, helyben állva is, menekülünk. Azt kaptam tõlük örökül, hogy az otthon, a béke illúzió, és semmi sem állandó, csak a honvágy.

Boldogult ifjúkoromban érdeklõdéssel olvastam Fallaci-t, de ezen szöveg alapján úgy érzem idõs korára õ is túlértékelte önmagát és olyan témában foglalt el nagyon kategorikus álláspontot, amihez kevés volt.