Láttam már régebben, most csak a végét láttam, véletlenül kapcsoltam oda.
Olvasgattam a kommenteket, nagyon érdekesek, sokakkal egyetértek, ismétlésekbe nem akarok bocsátkozni.

Csak annyit; kicsit kivágta a biztosítékot most az utolsó jelenet, ahogy utaznak a vonaton. Tömeg, és érdekes módon, csak kizárólag fiatalok? Na,ne.. Hab a tortán Iglódi távolba révedő tekintete és mosolya. :-o Jó,jó, tudom, mit akart ezzel kifejezni a film. Ettől függetlenül engem iritált és mesterkéltnek találtam, szájbarágónak, megmondónak a film lényegét illetően.

Nehéz film. Nem hibátlan. Mégis korrajz, mégis jó végignézni - innen is gyökerezünk, és ezt már csak filmeken láthatjuk (szerencsére filmeken legalább láthatjuk).

Már láttam jó pár éve, és most újra.
Nézhető darab.

Megnézzük - újra.

Sziget a szárazföldön
nov. 8. 21.00 Duna

Ezt nem értem. Miért kell mindenben ilyesmit keresni ("szocialista fülszöveg")?

Simon megváltozik, mert szembesül azzal az életformával, amit ezek az idõsek élnek, majd eltemeti nevelõanyját. Ez óhatatlanul megváltoztatja egy ember életét...

Ez a film 1966-ban készült! A "létezõ szocializmusban"! De nem ez a lényege, nem a korszak számos propaganda-ízû, könnyedebb szórakoztatást is ígérõ filmjének egyike.

Azt ne felejtsük el, hogy a dokumentarista vonásai vagy a társadalomkritikája is csak egy határig mehet el, hiszen a politika ebben az idõben könnyen beleszólhat az alkotásba.

Picit erre az idõskori elmagányosodásra és helyzetre rímel majd Kiss Manyi késõbbi filmje is a "Sziget a szárazföldön" (Elek Judit), de már városi környezetben.

Mostanában láttam a TV-ben, elõször csak belenéztem, azután ott ragadtam. Lehet, hogy sablonos film, lehet, hogy Kiss Manyi is sablonos, de a csatkai búcsúban néhány jelenete zseniális. Ahogy örül ennek az egyszerû kis szórakozásnak, ahogy szégyenlõsen táncol és ahogy megiszik egy pohár sört..., hát az tökéletes volt. Saját nagyanyámat ismertem fel benne. Fantasztikus. Zseniális színésznõ volt.
Elszomorodom néha a régi filmeken, mennyi zseniális színész hagyott már itt minket....

A magyar újhullám egyik legkevésbé ismert, de Huszárik mellett a legérdekesebb, legeredetibb alakja Zolnay. A dokumentarizmus játékfilmbe való beemelése miatt is jelentõs ez a film (a csatkai búcsú jelenete), emellett bennem a képek expresszív ereje maradt meg. A figurák típusok, emiatt tûnhetnek sablonosabbak, de ez a 60s évekre jellemzõ vonás, úgy keleten, mint nyugaton. A társadalmi film tipizál.

"Simon felnõttebben, megrendülten, érzelmi feszültségekkel telten tér vissza a városi életbe..." Ez még a szocialista fülszöveg, nem?

Spoiler:
A tárgyak gyors összekapkodása, az óra feszegetése a bugyorba csomagolás, a vonaton a képek mutogatása nekem épp nem a "felnõttebb, megrendült", hanem a "felületes és érzéketlen" vonal erõsítése.

A legfontosabb érzésem megint az volt, hogy Koltai János kiváló színész, akkoriban (talán túlságosan is) minden filmben ott volt, mint a tipikus törekvõ, önemésztõ, felelõsségteljes, elhivatott értelmiségi, és mindebbõl a színészi jelenlétbõl ma mi él a köztudatban?
A szivarlengetõ kalapos Gábor Gábor, amint az aktuális nõnek azt mondja: "szívem egyetlen királynõje"

Érdekes, én eléggé csíptem Iglódit, Kiss Manyit meg szinte bálványoztam.
Most, hogy ezt a filmet végignéztem, úgy tûnik irreverzibilisen kiszerettem belõlük.
Iglódi hol a városi magától eltelt entellektüelt adja, már nem is nadrágosembert, de farmernadrágost, hol pedig az elkomolyodó szépfiút(akiben mély emberi érzések tombóolnak, mint az elkomolyodásból is látszik). Végtelenül modoros és szépelgõ, na!
Ráadásul szörnyû kimondani, de KissManyi egyfolytában sértett királynõként nedves tekintetét csillogtatja.
Pedig én szoktam szeretni a középrégi magyar filmeket, melyek gyerekkorom idézik, de ez nem jött be. Az se világos, SzirtesÁ akkor a téeszbn dolgozik vagy sírásó, az eléggé vallásosnak tûnõ néni sírjára nem hogy keresztet, de még egy fejfát se állítanak, a krumplizsákok izmos szakértõje, Szirtes pedig órákig lapogatja a sírhalmot. Ezek apróságok, de jelzésértékûek.
Még az is lehet, a bumfordian papírmasé figurák és konfliktusaik, problémáik a létetett szocializmus kisszerûségét viselik magukon, s ez zavar, de pl a múltkori Gázolás filmben nem zavartak talán még ennél sokkal rémesebb "vonalasságok".

Meg azért is "furcsa", mert nem igazi farmer.
Ilyet, mint az Iglódié, minden jobb szabónál lehetett csináltatni.
A film meg, egyébként, zseniális. A csatkai búcsú képei meg kordokumentumok!

A film egyik vonulatát a falu és a város kontrasztja, a falusi asszonyok szomorú sorsa alkotja (az elvileg igazságos szocialista rendszer idõs asszonyokkal dolgoztat!!!!), a másikat pedig egy család, Lina néni és Simon tragédiája. Szerintem Kiss Manyié a legjobb alakítás, hihetetlen egyszerûséggel, minimalista eszközökkel is képes elénk varázsolni egy megtört öregasszonyt. Számomra a befejezés azt sugallta, hogy a régi világ az idõsek halálával elenyészik, és hogy a filmben ábrázolt jelen valami átmeneti állapot, ahol a fiatalok egy modernizálódott világnak vetik meg az alapjait, miközben a hagyományos falusi élet lassan a múlté lesz. A fiatalok már csak visszamennek falura a városból, számukra az már szinte egyfajta kuriózum, még ha ott is töltötték a gyerekkorukat. És ha innen nézzük, akkor valami különös rezignáltság uralja a filmet, de legfõképpen a végét. A mû legnagyobb értéke kétségtelenül a dokumentarista jelleg, ami a legjobb pillanatokban meg-megcsillan.

Zolnay Pál filmje már nem "Így jöttem" film, mint Jancsó remeke, nem is "El akarok innen menni"-film, mint teszem azt végkifejletét tekintve Kósa "Tízezer napja" vagy Sára "Feldobott kõje", de még csak nem is "Ide jöttem" film, mint Novák Márktól a "Szentjános fejevétele", vagy rendezõnk késõbbi "Fotográfiá"-ja (esetleg bizonyos szempontból Fábry "Húsz órája") - magyarán nem az értelmiségi útját mutatja meg a faluból a városba, viszont nem szól a falusi közegbõl való kiszakadás gondolatáról sem, s nem is ugyanezt az utat próbálja ábrázolni a városiként városból a faluba.

Zolnay filmje "Visszajöttem" film: elmentem a faluból, hosszú idõre, a városba, és most visszajövök a közegbe, ahonnan kiszakdtam, amit néha talán kedvem lett volna le is tagadni - hogy miért? Nem tudom, de feltétlenül vissza kellett jönnöm (ilyen film Bacsó sajnos e tekintetben meglehetõsen félresikerült "Fejlövésén" kívül most hirtelen eszembe sem jut)...


Klasszikus értelemben Jancsó után szabadon "Így jöttem-filmnek" szokás nevezni a hatvanas éveknek azokat a magyar mozijait, amelyek a falu és a városi, vagy fiatalon a városba került értelmiségi problémáival, kérdéseivel foglalkoznak. E filmeket mindig szemlélõdõ, sõt, tépelõdõ attitûd jellemzi, s középpontjában mindig a faluval valamilyen szempontból vonzásba-taszításba kerülõ értelmiségi áll. Ám az "Így jöttem" cím, ahogy a filmhez való hasonlítás is, valamiféle lineáris utat feltételez: egy egyik pontból a másikba mutató egyirányú mozgást. Csakhogy, e filmek többsége pontosan valamiféle kilátástalanságot sugalló, a kitörés reményét sem túlzottan sejtetõ módon zárulnak, modernista módon nyitva hagyva a kérdéseket, még ha válaszlehetõségeket is kínálnak (egyáltalán) rájuk...

Ezzel magyaráznám, hogy az "El akarok menni innen", az "Ide jöttem" és a "Visszajöttem" kategóriákat meglehetõsen önkéntes módon használtam, és használom az "Így jöttem"-sémától eltérõ filmekre.


Zolnay filmje tehát a "Visszajöttem" attitûdjét képviseli, s elsõdlegesen arra keresi a választ: város vagy vidék, túlzott konzervativizmus vagy államszocializmus közül vajon melyik jelenti a kisebbik rosszat?

Az elsõdleges probléma az, mint jópár másikkal is e kategóriák filmjei közül, hogy az értelmiségi (feltûnhetett, hogy a "Húsz óra" riportere, és az Iglódi alakította Simon egyaránt hófehér ruhában van - utóbbi esetében ez annak rendje és módja szerint be is sározódik - a disznók között) talán kissé nagyobb mértékben tetszeleghet a döntõbíró szerepkörében, mint a falu.

Hiszen a falu inkább üres hagyománok tárházának tûnik, magyarázat nélkül, saját pozíciójának abszolút nem-ismeretében leledzve, míg az értelmiségi mûveltségénél fogva szinte ösztönösen eszmélkedik és elmélkedik, folyamatosan, s örök szemlélõdése, azt sugallja, hogy téziseibõl és antitéziseibõl egyszer majd szintézis is születhet...

Pedig ez nyilvánvalóan nem történhet meg.

Az itt felvázolt értelmiségi alapállás nyomán kibontakozó jelenség alighanem egyedülálló a modernizmus történetében, hiszen e filmek nem az objektív és szubjektív realizmus eszközeinek kölcsönhatásaival operálnak, hanem egyfajta ál-ontológiai realizmust sugallnak. Eszerint látszólag a film realista eszközökkel az általa kinyilvánítandó valamiféle igazságra irányítaná rá a figyelmet - valójában azonban ez az igazság nem létezik. A film nyitott befejezéssel zárul, s a nézõ valahogy úgy marad ott, mint a felizgatott, ám a csúcsra el nem juttatott férfi vagy nõ...


Zolnay filmjének esetében nagy szerencse, hogy ez a bizonytalan alapkoncepció - amelybõl majd késõbb a "Fotográfia" erényei kovácsoltatnak - nem valósult meg. A hangsúly ugyanis abszolút áttevõdik Kiss Manyi és Iglódi karakterének önreflexióira, és kettejük kommunikációjára: vagyis a szerzõi szándékból valami egész más, az ontológiai realizmusból a két fõkarakter rendkívül cizellált kapcsolatából felépülõ szubjektív realizmus született.

Kettejük összjátéka pedig kivételes, fõleg, hogy olyanok támasztják alá történetük hitelességét alakításukkal mint Dajka Margit, Szirtes Ádám és Koltai János.

Ám, amint láthattuk, az ontológiai realizmus elérésére való törekvés szándéka sem volt tiszta, s az ennek nyomán fellépõ szubjektív realizmus sem uralkodik megfellebezhetetlenül a film második felében, amikor igazán érvényre jut ez az ábrázolásmód. Az ontológiai realista szándék ugyanis továbbra is meg-megnyilvánul a film során, mind zavaróbban: kitûnõ példa erre a zseniális adalékokat tartalmazó, de összességében a szándékhoz és végeredményhez képest túlságosan darabokra szabdalt, nem lineáris narrációval bíró, a keserû véget amúgy megelõlegezõ nagy "búcsú"-szekvencia...

Ez a legfõbb oka annak, hogy a film nem képes strukturálisan egységet képezni. A másik, hogy jópár jól megírt részen kívül a forgatókönyv vizuális megvalósításának kizárólag a nagyon jól megjegyezhetõ, nagyon pontosan és színvonalasan megvalósított beállítások adnak súlyt - néhol ugyanis az meglehetõsen gyenge dialógokat ad a színészek szájába - Simon és a "korcsmárosné évõdése", példának okáért, egy ezek közül. Ráadásul Koltai János és Papp Éva történetszála meglehetõsen kurtán-furcsán befejezetlenül marad - nagy kár érte.


Strukturális gyermekbetegségek azonban ezek - s a film értékét nem is ezek adják. Sokkal inkáb pl. a Kiss Manyi szemeinek háromszögébe bezárt hihetetlen fájdalom, vagy Iglódi kelletlen-esetlen városi csetlése-botlása.

Ráadásul, ha ez még nem volna elég, Szécsényi Ferenc fantasztikus képeket és beállításokat alkotott, Durkó Zsolt minõségi zenéjérõl már nem is beszélve.

A "Hogy szaladnak a fák..." igazán értékes Gasamtkunst-alkotás tehát, ahol sajnos csak egyvalaki nincs maximális odaadással a helyén: a rendezõ.

Sebaj, hiszen egy év múlva már elkészíti a "Próféta voltál szívem"-et Somogyi Tóth regényéból, négy év múlva az "Arc"-ot, hat év múlva pedig a "Fotográfiá"-t - s ezek nélkül aligha lenne teljes a magyar filmtörténet elmúlt száz esztendeje.

Igazad lehet, csak olyan furcsa volt a farmer.

Persze, hogy róluk szólt...
Szerinted miért néztem most meg sokadjára a filmet?

Nem baj, hogy "föléjük nõttek", inkább csak arról van szó, hogy a többek néha csak megvillani tudtak (pl. Makláry) - de azt is jól.

Amúgy a "farmer-kérdés", valószínûleg rendezõi koncepció is lehetett. Simon a "fehérruhás" városi minden képben erõs kontasztja a fekete falusi ruháknak (hasonló kép a "modern" zenére táncoló fiatalok és az õket körülülõ öregek). Koltai pedig szinte mindig szürkében jelent meg (v.ö.: a nagyratörõ fiatal beleszürkül a rákényszerített életformába?).

Ha így nézem, rendben van ezzel minden.

A Kiss-Iglódi páros azért "nõtt a többi fölé", mert róluk szólt a film. Õk a fõszereplõk. :))) Engem jobban zavart, hogy Iglódi farmerben ugrált össze-vissza. 1966-ban, amikor a film forgott, farmerje csak néhány embernek lehetett szerintem, de az biztos, hogy apám valamikor 69-70-ben kapott elõször farmert, azt is Amerikából. Mondjuk azt még én is hordtam némileg késõbb..:)

De komolyra fordítva: nagyon remélem, hogy Zolnay életmûve digitalizálásra kerül, mert azt hiszem, igen sokat mond el, tanulságos képet fest arról, milyen emberek éltek, kkmis voltak a magyarok Magyarországon a hatvanas-hetvenes években.

Súlyos film...

Kiss Manyi, mint szinte minden háború utáni szerepében, nagyszerû! Legtöbb karaktere (parasztaszony, nagymama, polgárasszony, dáma, házvezetõnõ, feleség - a drámától a vígjátékon át az operettig) telitalálat. És csak 60 éves volt mikor elment!

Zolnay hiteles falusi atmoszférát teremtett a 60-as évek közepérõl (agronómus-házaspár, elvándorlás, nagyratörõ tervek = halastó, stb.). Kár, hogy a két középpontban álló figura (Kiss-Iglódi) egy kicsit túlnövi a többi szerepet (pl. Szirtes, Koltai-Pap), de így is jók.

Érdekes, hogy ez a fajta magányosság mennyire visszajön Kiss Manyi késõbbi, városi környezetben játszódó Sziget a szárazföldön címû filmjében is (Elek Judit). Remélem ezt is vetítik nemsokára.