Izgalmas kérdés a gyûlölet mitológiája, vagy a szeretet és az adott helyzet etikája.
Sokan és sok félét írtak itt a filmrõl. Az Ámen egy lehetséges megoldás egy gondolatkör értelmezéshez.
Természetesen másképpen fog azonosulni az a nézõ ezzel a témával akinek családjából nem jöttek vissza lágerekbõl, és koncentrációs táborokból, vagy fájó sebeket kaptak kis hazán kényszermunkájából és Radnóti sorsát megélve csak az emlék maradt utánuk.
Más képen gondolkodik errõl egy olyan ember aki a vallása mentén gondolkodik és tény , hogy a a vezetõk felelõssége örök dilemma : a rossz vagy jó döntés súlya és annak következményei mennyire érvényesek mára.
Jellemzõ, hogy a hszm. elõtt levõ fotó hatására nem igazán jött válasz.
Az emberek fura módon reagálnak ha látnak valamit ami nem egyezik a meggyõzõdésükkel.
Vannak akik ledöbbenek, mások hamisításért kiáltanak, és lesznek olyanok is akik arra gondolnak, hogy ezek emberek
egy nagy egységen belül saját meggyõzõdéssel és nem a teljes egyházat képviselik.
Bár nehéz elvonatkoztatni egy közösség és az egyének kollektív bûnössége között.
Costa-Gavras filmje tényleg provokatív és itt azonnal vissza kanyarodnék az indító hsz. tónusához 2 mondat erejéig.
Az írója nagy mûgonddal, vagy nemes egyszerûséggel : láttunk már ilyet és elég már a zsidó üldöztetés ábrázolásából koncepcióval fogalmazott. A morális kérdés adott nem kellenek nekünk ilyen filmek? Tudatában vagyunk annak mi történt a XX. században Magyarországon?
Mitõl érezzük taszítónak ezeket a filmeket?
Csupa kérdés és nehéz válaszok.
Mi magyarok hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy a Soah nem lehetne egy korszak része ami jelenleg is feldolgozatlan, hol gyûlölködés , hol pedig értetlenség veszi körül.
Idéznék Síposhegyi Péter tollából.
"Sokan gondolják, hogy a Soáról beszélni nem is kell, mert beszélnek róla eleget. Nem. Legfeljebb kilóra elég a beszéd, érdemi diskurzus, valódi drámák felmutatása alig folyik. Az esemény nevének kiejtése és a még élõ megszenvedettek kárpótlása – körülbelül itt tartunk. Még azt is hozzátenném, ez a fajta közbeszéd inkább rongálja a valódi tisztázás esélyét, mint javítja, s teret ad olyan fogalmak elburjánzásának, mint a mostanában nálunk is hallható holokausztbiznisz.
Errõl a felfoghatatlan iszonyatról kell és lehet beszélni, de csak tehetségesen szabad. Értelmesen, elkötelezetten, tehetségesen kell beszélni a Soáról. Úgy, hogy ez a történelem része, nem az ördög m?ve, hanem embereké. Meg kellene értenünk, hogy jöhetett létre ez az iszonyat, mert a megértés tarthat vissza minket, s csak a megértés segít a felismerésben."
Nézetem szerint ebben az idõszakban is rengeteg keresztény ember tett tanúbizonyságot a hit ama részeirõl mint emberség, szeretet, önfeláldozás.
A pápának pedig Isten elõtt kellett elszámolni döntésérõl, persze lehet ezen moralizálni, hogy a hallgatás a megalkuvás vagy a kiszolgálás "bûne"-e ?
Nézetem szerint nem is az õ drámájáról szól az Ámen, hova tovább nem is a keresztény egyház kollektív elítélésérõl, sokkal inkább a meggyõzõdések drámájáról.
A vegyész drámája aki a döntése súlya alatt fordul logikus vigaszként a valláshoz, de még inkább a fiatal bíboros drámája aki vergõdik az érzelmei, elhivatottsága és a kötelessége között.
Ezt súlyosbítja az egyház protokolljával szembeni hiábavaló küzdelme.
Ezek a gondolatok fontosak számomra, mert akárhogy is nézzük a filmet erre késztet, és mint tudjuk gondolkodni néha fáj.
Egyszerûbb elutasítani, fanyalogni, a velünk hozott társadalmi, szülõi beidegzõdésünket lobogtatni, mivel az
végtelenül egyszerû és kényelmes.
Azon mindig elcsodálkozom, hogy olyan emberek képesek summás ítéleteket mondani akiket sem életkoruk folytán, sem a családjaikban nem ért vesztesség, persze ezek is mi vagyunk érveinkkel és hitünkkel, gyûlöleteinkkel és szeretetünkkel, gyarlóságainkkal.