Kedves Túrin, ne haragudj. Nem lett volna célom, hogy megbántsalak, bocs, ha így érezted. Sem személyeskedni, sem távkiértékelni nem akartalak. Biztosan nem jól fogalmaztam.
De nem értem ezt a mondatot: „John szerepe nélkül elfojtott indulataik szépen kihûlnek, kioltva az utolsó parazsát is a kapcsolatuknak.” Nem gondolom, hogy az elfojtott indulataik (=dühük) jelentenék a kapcsolatuk utolsó parazsát. Szerintem nem indulatok, hanem érzelmek kötik össze õket. Szerintem ez a két ember fontos egymásnak. Összetartoznak, miért hûlne ki a kapcsolatuk? Legfeljebb változik. Az alternatív választásaik, kilengéseik: nos, azok nem számítanak egyikõjüknek sem. Valóban nem értem, egyszerûen képtelen vagyok belelátni, hogy nem illenek egymáshoz, hogy John nyitja fel April szemét, hogy õ a megvilágosodás eszköze volna, hogy képmutatás volna innen visszafordulni stb.
Sõt, ha ilyesmiket írsz, azt nagyon ijesztõnek és életidegennek találom. Miért volna ez a két ember különlegesen „végletes, és végleteiben erõs személyiség”? Ez egyszerûen nem igaz. Teljesen normál pár voltak. Vagy szerinted mennyire különbözhet egymástól két ember, vagy mennyire kell azonosnak lenniük? Ezt az idézetet máshová írtam egyszer, de ide is illik:
"Ismerjük embertársunkat, és mégsem ismerjük, mert nem vagyunk dolog, és embertársunk sem dolog. Minél mélyebbre ereszkedünk le létünk vagy másvalaki létének mélységébe, ismeretünk célja annál inkább elsiklik elõlünk. És hiába, mégiscsak vágyunk rá, hogy behatoljunk az emberi lét titkába, a legbelsõ magba, ami 'õ'.
Van egy mód, egy kétségbeesett mód, megtudni a titkot: a teljes hatalom egy másik személy fölött; a hatalom, amellyel elérjük, hogy azt tegye, amit mi akarunk, azt érezze, amit mi akarunk, azt gondolja, amit mi akarunk, ami átalakítja õt dologgá, a ami dolgunkká, birtokunkká. Ennek a megismerési kísérletnek a legvégsõ fokát a szadizmus végletei jelentik, a vágy és képesség egy emberi lénynek szenvedést okozni; kínozni és arra kényszeríteni, hogy kínjában elárulja a titkát. Az olthatatlan vágy, hogy behatoljunk az ember titkába, az övébe és ezzel a magunkéba, ez a lényegi indítéka a kegyetlenség és rombolási vágy mélységének és erejének...
A megismerésnek ez az útja gyakran egészen nyíltan mutatkozik meg a gyerekeknél. A gyerek szétszed valamit, feltör valamit, hogy megismerje...A kegyetlenségnek mélyebb indítéka van: a vágy, megismerni a dolgok és az élet titkát.
A 'titok' megismerésének másik útja a szeretet. A szeretet cselekvõ behatolás a másik személybe...A szadizmust a titok megismerésének a vágya idézi elõ, mégis éppoly tudatlan maradok, mint voltam. Szétszaggattam a másik lényt ízrõl ízre, de mindössze annyit értem el, hogy elpusztítottam..." (Erich Fromm)
Miért kéne azonosnak lenniük, miért ne lehetnének különbözõ elképzeléseik, céljaik, gondolataik? Miért kéne, amint írod: megerõszakolni vagy szétzúzni valamelyik személyiségét? Miért gondolod? Komolyan nem értem. Idáig, tíz évig ugyanúgy különböztek egymástól és elviselték a különbségeket, tisztelték egymást. Valóban nem értem, most miért merülne fel megoldásként a személyiség szétzúzása. Tényleg nem értem.
Már csak azért sem, mert itt valami óriási nagy logikai bukfenc van: ha a Párizsba való elköltözés csak a személyiség szétzúzása árán valósulhat meg, akkor nyilvánvaló ebbõl, hogy az nem megoldás. És én nem is Párizst írtam le, mint lehetséges kiutat.
Hanem, hogy gondolják át, most, jelen idõben mi érdekli õket. A filmbõl következtetve (mást te sem írtál, tehát a regénybõl sem derül ki egyéb) Frank élvezte a sereget, April a színészkedést. Roppant egyszerû: Frank menjen vissza a sereghez, April keressen egy amatõr színitársulatot. Ha még ez sem elég,úgy keressenek bármilyen érdeklõdési kört, amit élveznek, ami leköti õket; ha az sem elég, forduljanak a vallás felé stb. Mindehhez miért kéne megerõszakolni bármelyikük személyiségét, összezúzni, halottá tenni a jellemeiket? Mi volna ebben abnormis? Komolyan nem értem, mit kell ezen felfújni és görcsölni és pózolni és sipákolni. Teljesen egyszerû és normális és könnyû módja van a viszonylag egyszerû problémáik megoldásának.
Szerintem te teljesen elhitted a regényíró hisztérikusan kilátástalan nézõpontját.
Az a nagyon nagy baj, hogy ennél sokkal durvább és keservesebb problémákat jelenthetnének a személyiségzavarok: nos, az azok megoldása sokkal nehezebb és reménytelenebb. Ha az író ilyesmit fölmert volna vállalni, akkor megérteném a szereplõk tehetetlenségét, azt, hogy képtelenek elérni és megragadni a megoldást. De mivel személyiségzavarokat a film egyáltalán nem ábrázolt, teljesen hétköznapi, jól fejlett személyiségeket mutattott be, így a vergõdésük hiteltelen.
És értelmetlen mindaz, amit leírsz: egyszerûen nem igaz, hogy John szerepe pozitív. Az lett volna pozitív, ha valaki abban segíti õket, hogy mint pár együtt maradjanak és megtalálják külön-külön az egyedi megoldásukat; azaz nem azt, hogy April Frank helyett él, Frank pedig April helyett, és mint valami sziámi ikrek, össze legyenek kötve, és csakis együtt mozdulhatnak, mert ha nem, akkor az azt jelentené, hogy szétzúzzák egymás személyiségét. Komolyan nem, nem, nem értem.
Az emberek egyszerûen elképesztõen képesek különbözni egymástól,és a pároknak nem kell egypetéjû ikreknek látszani, nem kell, hogy ugyanarra járjon az agyuk stb. Persze nagyon jó, amikor valamirõl egyformán tudnak gondolkozni, de hát ez nem mindig van így, sõt. És ebben a filmben igenis az látszott,hogy ez a pr nagyon sok mindenben képes egységben leni, sok mindenben hasonlítanak: pl. ugyanazt a zenét és szórakozási formát szerették, mindketten dohányoztak, mindketten akartak gyerekeket, egyformán kedvelték a szomszéd párt, egyformán csalták meg egymást, Frank rögtön rábólintott April tervére és sokáig, a saját bizonytalankodása ellenére is kitartott mellette; õ is izgalmasabb életre vágyott, de pont, mint April, nem volt céltudatos, és pont ugyanúgy nem találta a kiutat.
Ne haragudj, de mindaz, amit leírtál róluk, más emberekre, más történetre, más élethelyzetre biztosan igaz lehet, de erre a filmre nem.
John fellépése igenis destruktív volt. Mármint nem szándékosan persze, de a történetben õ volt az, aki végleg összezavarta a dolgokat, aki a kísértõ vagy provokátor volt: a feszült patthelyzetet a rossz irányba, a reménytelenség és széthúzás irányába billentette ki. April John miatt „jött rá” ugye, mint írtad, hogy neki tulajdonképpen „semmi köze” Frankhez. És ez szemenszedett hazugság. Már miért ne volna. Akiknek nincs közük egymáshoz, akiket nem érdekel a másik, akik nem figyelnek a másikra, azok nem így viselkednek. Ne kelljen már elmondanom, mi a különbség. Szóval April fejében nem letisztultak, hanem összezavarodtak a gondolatok. Csakúgy, mint Frank fejében: õ sem látott tovább az orránál és nem vette észre az egyszerû megoldásokat. Miért kéne rögtön a fél világot felforgatnio, ha valaki unja a munkáját? Ez valami hasonló dolog, hogy az anyagi gondjaimat a lottóötös oldaná meg. Na persze. Pedig van ennél egyszerûbb út is.

„Nem hinném, hogy káoszba kellett volna még tasztajtani õket, ott voltak már anélkül is. Fertõzött seb volt ez, ami nem heggedt volna be az idõvel.”
Ezt semértem. Miért kellett volna káoszt okozni, és miért nem gyógyult volna meg a probléma az életükben? Ez akkora ostobaság, mint ide Jeruzsálem (na ott pl.nagyobbak ésbonyolultabbak a problémák, amiket meg kell oldani).
Ha szerinted Frank és April élete reménytelen, a problémáik emberfelettiek, akkor komolyan: az emberiség akassza fel magát. Mivel kb. 99%-uknak a filmben ábrázoltaknál keményebb élethelyzetekkel kell szembenézniük, nehezebb próbákat kiállniuk. És ha már ez reménytelen, akkor tényleg: zárjuk be a boltot, szüntessük be az emberiséget, mert már az is kilátásrtalan kilátástalan, hogy egy connecticuti családos fiatalember érdekesebb munkát találván magának kevésbé unatkozzék, valamint a neje is találjon magának olyan elfoglaltságot, ami leköti és érdekli. Rettenet, igazi tragédia. Senki sem érdemli meg az életet, akinek ennél nagyobb gondjai vannak.

Tudom, hogy angolul jobb a film és láttam is már egy párszor, csak vannak ismerõseim akik csak szinkronosan szeretnék megnézni,szal ezért kérdem.

Az utolsó mondataidat meg egyszerûen nem tudom értelmezni. Felsoroltál korábban egy rakás megoldást, ami megoldást jelentett volna neked.
Jelentem, nekem ugyanúgy nem jelentett volna semmi megoldást, mint ennek a párnak. Akkor most én egy szar alak vagyok? "Gratulálsz" nekem? Bújjak el, vagy mi?

Nem volt esélyük, mert olyan végletes, és végleteiben erõs személyiség volt mindkettõ, hogy közös életcélok és életvágyak nélkül egyszerûen felfalják egymást.

Elõször is, szarul esik, hogy olyan hosszú, sztem tök jó és értelmes vita után kissé átmész személyeskedésbe, vagy mondjuk úgy, távkiértékelésbe. Egyáltalán nem vagyok az az elfojtós típus, inkább Frankhez hasonló indulati szinttel rendelkezem (na, odáig azért nem jutottam még, mint õ a film végén, vagy remélem, hogy nem), de attól még van szeme, fülem, rengeteg embert látok magam körül.

Nem azt mondtam, illetve remélem, nem úgy lehetett érteni (de ezek szerint mégis?), hogy John szerepe nélkül elfojtott indulataik szépen kihûlnek, kioltva az utolsó parazsát is a kapcsolatuknak. Hanem, hogy John szerepe dramaturgiailag a látványos összecsapás kiprovokálása, amely így is-úgy is eljött volna, legfeljebb nem puffan akkorát, vagy úgy, ahogy a nézõknek, olvasóknak a megfelelõ hangulati feszültség érdekében szükségük van rá. Ez egyszerûen egy helyesen megoldott technikai dolog: felhasznál egy amúgy önmagában hiteles szereplõt a látványos összecsapás kiprovokálására.

Ha mégis máshogy lehetett volna érteni, akkor bocs.


Azzal viszont maximálisan nem értek egyet, h John önmagában destruktív lenne. Óriási képmutatásnak érzem azt gondolni, hogy innen Frank vagy April számára lett volna olyan értelmes visszaút, amely nem erõszakolja meg vagy zúzza szét végletesen valamelyikük személyiségét. Egy ilyen béke a lehetõ legpürrhoszibb gyõzelem lett volna: a kapcsolat gyõz, a jellemek halottak.

Nem hinném, hogy káoszba kellett volna még tasztajtani õket, ott voltak már anélkül is. Fertõzött seb volt ez, ami nem heggedt volna be az idõvel.

"õ a katalizátora az elfojtott indulatoknak. Nélküle is valószínûleg csõdbe menne a dolog, de nem ilyen viharosan, talán nem ilyen "véresen", hanem lassú elsorvadással."
Aki dühében lesöpri az asztalt, székkel dobálózik, élvezi a háborút, hirtelen ötlettõl vezérelve házasságot tör, sokat iszik/ színész a hivatása, bárhol kész teli torokból ordítani, hirtelen ötlettõl vezérelve házasságot tör, sokat iszik - nos, az ilyen emberek egyáltalán nem lefojtottak érzelmileg. Szabadok az indulataik kifejezésére, ebbõl a szempontból nem gátlásosak. Egy ilyen párnál nevetséges azt feltételezni, hogy nem merik szabadon engedni az indulataikat, csak egy borderline személyiség beavatkozására.
Mindegy, hagyjuk. Lehet, hogy te mindig mindent lefojtasz és elhallgatsz, és azért gondolod, hogy John nélkül ennek a párnak a sorsa a lassú elsorvadás volna.
Egyébként pedig nem errõl írtam. Nem azt írtam, hogy John bármit is felszabadított. Egyáltalán nem. Hanem, hogy John szerepe maximum annyi, mint a sátáné: a teljes pusztulásba, káoszba, értelmetlenségbe, szétesésbe, õrülten logikátlan lépésekbe sodorja õket. Mármint ennek a szélén egyensúlyoznak, és John átbillenti õket a sötét oldalra. Õ pont hogy nem segítséget ad, nem a belátást, megértést, megoldást segíti, hanem totálisan összezavar. Felkorbácsolja az indulatokat és a házaspár teljesen elveszíti a józan eszét, minden önkontrollját.
John õrültségének tehát olyan dramaturgiai szerepe van, hogy jelzi: egy õrült szavai nyomán kitör az õrület, az önpusztítás, a káosz. John a sátán megformálója. Semmiféle pozitív szerepe nincs, a film vége ugyanúgy a tombolás és rombolás, mint pl. a Zazie a metrón c. film vége. Nincs semmiféle megvilágosodás, semmiféle pozitív kilábalás, semmiféle segítség, csak értelmetlen káosz.
Miért gondolod, hogy ez a pár John nélkül lassan elsorvadt volna? Miért gondolod, hogy a számukra nincs kilábalás a problémáikból? Már jó néhány megoldási formát felsoroltam. Alapvetõen teljességgel átlátható, egyszerû problémái voltak a párnak. Ezekre józan ésszel könnyû volna megoldásokat találni. Ha esetleg a te számodra azok, amiket leírtam, nem jelentenének megoldást, viszont az író által felvázolt, teljesen ostoba, még kontárnak is csak dicséretként nevezhetõ fürdõszobai küret a pozitív katarzis és megvilágosodás és felszabadulás és megváltás - úgy csak gratulálni tudok.

Nem mondom, hogy kivételek nincsenek. :)

De ha látod, hogy mi a dramaturgiai szerepe Johnnak, mégpedig nagyon pontosan, és precízen fogalmaztad ezt meg, akkor miért kérdezed? Pontosan, ahogy leírtad, egyrészt a kígyó (vagyis inkább az "antikígyó"), másrészt igen, õ a katalizátora az elfojtott indulatoknak.
Nélküle is valószínûleg csõdbe menne a dolog, de nem ilyen viharosan, talán nem ilyen "véresen", hanem lassú elsorvadással. Na de a történetnek és a nézõnek is erre van szüksége, hisz ez egy dráma, majdhogynem kamaradarab.

Megkérdeztem a kedvesem, õ a borderline-t támogatja, de ténylg lényegtelen, ezek csak DSM kategoriák, ami John-t valszeg gúnyos mosolyra fakasztaná.

Tegnap néztem meg a moziban. Végre egy olyan filmet láttam ami nem sablonos.(akció, thriller, fejbelövõs, szupermenes....stb) Hát igen a NAGY AMERIKAI ÁLOM...Mind a két fõszereplõ nagyon jól játszott, de szerintem a "bolond"pasi volt a legjobb.(aki nem is volt annyira "bolond" mert Õ rávilágított a lényegre, az élet egyhangúságára).

Elmagyaráznád, miért? Tényleg kíváncsi vagyok. Nem értem, miért van szükség harmadik személyre a veszekedéshez. Fõképp, hogy, mint írtam már, ez egy realista történet: átlagemberek átlagproblémáiról szól. John viszont egyáltalán nem átlagos figura. Egyszerûen kilóg innen. (A boldogságtól ordítani c. filmben talán nem lenne furcsa, de itt nagyon).
És, mint írtam, nem értem a dramaturgiai jelentõségét sem. Hacsak annyi nem, hogy tekintve az elkövetkezõ 24 óra eseményeit, Johnnak ez a jelenete leginkább az édenkerti kígyóéra emlékeztet, aki a szavaival elcsábította Évát. Az a szerepe, hogy tudatosítsa: ez az a pont, ahol a házaspár minden józanságát elvesztette, és a következõ órákban szinte megszállottan viselkednek. Talán.
Egy házaspár vitájába beszálló harmadiknak gyakran van, tudatosan vagy öntudatlanul, kísértõ szerepe. Teljesen tudatos ez a Dühöngõ ifjúságban, ahol Helena "segít Allisonnak tisztán látni és dönteni", valójában a helyére lép. Vele semmi sem tisztázódik, sõt szerepe csak átmeneti, és a darab végén minden visszarendezõdik a kiinduló állapotba. A Fahrenheit 451-ben Truffaut kihasználta Clarisse potenciális csáberejét, amit Bradbury, az író még kihagyott. Ezzel nem John partneri csábítására gondoltam. Ebben az esetben csak arra, hogy John fellépése nemhogy a megoldás, hanem a teljes összeomlás, katasztrófa irányába tereli, sõt pörgeti az eseményeket. John tehát,bármennyire is szimpatikus szereplõ (mert az, legalábbis számomra kétségkívül), qa szerepe itt mégis, sajnos az, amirõl így ír Pál: "Nem is csoda; hisz maga a Sátán is átváltoztatja magát világosság angyalává." Tehát bármilyen szívhez szóló és magával ragadó is, amit John mond; és bármennyire is nem rajta múlik, mi történik azután, hogy kitette a lábát Wheelerék házából - szavai mégis káoszt teremtenek, amibõl sajnos már nem születik új rend.

Szinkron készült ehhez a filmhez?És nem tudja valaki hogy a dvd megjelenése mikor várható Magyaro.-on.?

Hmmm a vitátokban ha részben is, de Túrinnal értek egyet. Johnt szerintem mindegy minek vesszük és hogyan definiáljuk a problémáját, kell és helye van a filmben, a szerepeltetése egyáltalán nem volt felesleges.
És én értem ezt az ördögûzõs dolgot is, és lehet h van is benne vmi, de azért volt egy-két jelenet (mint pl. amit már írtam) amikor igenis a szájbarágósdi ment szerintem... egyszerûen éreztem olyankor, hogy ez nekünk szól nézõknek és nem pedig egymásnak :)

Van ilyen. Azért sztem ez a film olyan 25 év alatt jóval kevesebbet mond.

Hát.... 3/10 Semmitmondo számomra, pedig oanra példa nem volt h ne értettem volna meg. Bizonyára most ez történt de akkor is... elaludtam. Köszönöm.

Mindkettõ helyes fogalom, csak inkább fokozati különbségek vannak köztük.
De igazad van, tényleg nem antiszociális fickó, annál érzelmileg jóval gazdagabb személyiség, inkább valamiféle borderline zavara lehet, némi impulzus-kontrol hiánnyal társulva. De majd este megkérdezem a párom. :)

Az ördögûzést nem tudom jobban elmagyarázni, félek, ehhez több hely, idõ, vagy közvetlen kommunikáció kellene. Afféle "kimondom, és megszûntetem" dologra gondolok: van egy Frank szerint õrült pasi, aki még helyesli is April ötletét, ami tovább növeli a saját bizonytalanságát, és belsõ feszültségét, ugyanakkor mondott Frank is olyat, amire pozitívan reagált, és logikusan is hatott a dolog ("hopeless emptiness"), ezért vár valami külsõ megerõsítést, megbeszélést, reméli, hogy ha kimondja, hogy "nini, pont egy õrült ért egyet velem", akkor majd szépen feloldják ezt azzal, h nem is olyan õrült, a világ õrült, stb.

John kérdésében elfogadom, amit írtál. Egy kiegészítés: nem anti-, hanem aszociális. Párodat kérdezd meg, õ tudni fogja, mi a különbség. Az ördögûzést valóban nem értem. Lehet, hogy tényleg attól függ, ki mit lát bele.

Bocs, ezt az elmebeteg kérdést pontosítani szeretném:

Tehát sztem nem elmebeteg, csak antiszociális. Viszont ezt önmagában nem tartom elmebetegségnek.
Eleve nagyon rossz egy ilyen általános cimkét aggatni valakire (ahogy a filmben is teszik), mert ezzel azonnal az elõítéletek csapdájába zárjuk magunkat: elmebeteg - tehát azhonnal zavartnak, értetlennek kell lennie - hát nem!
Mert ha egy pszichopatát is az elmebetegek közé sorolunk, akkor már dõl a dolog.

John-nak egyetlen agyi problémája (azon kívül, h gyorsan lesokkolták 35x), hogy képtelen tartani a pofáját, és nem érdekli, mi a következménye a szavainak, illetve nem akar disztingválni.

Bocs, az ördögûzõ tevékenység, mint gondolatmenet, számomra már a film elsõ nézése közben megfogalmazódott, amikor a könyvnek még a közelében nem jártam. Mondhatni, alapvetõ emberi reakció: ha valamit látványosan eldöntünk, de én belül rohadtul bizonytalan vagyok, én is valami hasonlót csinálnék.
Tehát mondjuk úgy, neked nem derül ki.
A vita ezen pontján már úgy látom, erõsen a szubjektum dolgozik mindkettõnknél, ami nem baj, csak legalább hidd el, ha más meglátott valamit ott, ahol te nem.

Még egyszer: John meggyõzõdésem, h nem elmebeteg.

Ellenkezõleg, egy rendkívül okos, éleslátású ember, akinek egyetlen kínja, h túlérzékeny, és kontroll nélkül reagál a világra, ezért intézetbe zárták. De nem elmebeteg. Illetve ha az, akkor meg egy ilyen, mert durva általánosítás azt állítani, h minden elmebeteg zavart, értgetlen. Ehhez ragaszkodom, nem vagyok meggyõzhetõ az ellenkezõjérõl, mert a páromnak ez a munkája.

A katarzisban megint csak nem értünk egyet. Az, hogy John a feszültség kisütõjeként mûködik, egyáltalán nem csökkenti a drámai erõt, ellenkezõleg.
Itt egy tökéletesen felépített szerkezettel van dolgunk: elfojtott feszültség, mely dolgozik a látogatás alatt, majd John az elviselhetetlenségig fokozza, ez az elsõ csúcspont, ami elõkészíti a másodikat. Minden egyes gesztus erõsebb az elõzõnél, semmi visszalépés, semmi megtorpanás. Majd amikor távozik, jön a második forrpont, ekkorra már az indulatokat lehetetlen lenne kordában tartani.

Lehet, h nektek személy szerint nem jött be ez a filmben, ez ízlés dolga nyilván, de attól még drámailag ez makulátlan. (Nem kötelezõ, hogy két személy kelljen egy csúcsponthoz, sõt!)

De nem, sajnos itt nem. Nem katartikus, épp ellenkezõleg - lerontja a katarzist. Ez a film végül is mégis csak arra épül, hogy egy tipikus családi drámát mutat be, a házaspár érzelmeinek teljes skáláját, az odaadó szerelemtõl a dühös ordítozásig, megcsalásig, a válás fontolgatásáig. Egy tipikus házaspár közt pedig nem azért robbannak ki az indulatok, mert egy férfi a zártosztályról megmondja nekik a tutit. A teljesen reális történetben különben is nagyon zavaró volt ez a szürreális figura. Az elmebetegek, hidd el, eltévedtek, nem tudnak sem érzelmeiket, sem a gondolataikat olyan pontosan irányítani, mint a filmen John. Egyszerûen az õ szerepeltetése nem volt hiteles. Ez most más eset, mint az American beautiful szomszéd sráca, akit szintén dilisnek írtak le. Johnnak jóval zavartabbnak kellene lennie.
Szerintem vagy úgy kellett volna megoldani, hogy csak kettejük apró-cseprõ vitájából robban ki a végsõ ellentét (ez kiindulhatott volna bármibõl, amiben érezhetõ a tovább már nem visszafojtható indulat: elég egyetlen kis rés, hogy utat törjön magának); esetleg, ha már mindenképpen kellett volna valaki, John helyett egy pap kellett volna, vagy valaki ismerõs, aki épp most érkezett haza, mert idáig külföldön élt....vagy bárki, akinek az elbeszélése bármilyen módon kapcsolható a házaspár dilemmájához. De egy elmebeteg a zártosztályról? Miért õ hergelje Frankot avval, hogy gyáva? Áh. Ezt szerencsésebben is meg lehetett volna oldani. Ráadásul a regényhez végképp nem kell szolgaian ragaszkodni, a Makrát pl. eléggé átírták (az igaz, hogy maga Kertész Ákos volt a forgatókönyvíró is).

Amit írtál a házaspár, fõleg Frank "ördögûzõ" beszédkényszerérõl - sajnos a filmbõl ez sem derült ki.