Így, immár egységében szemlélve Sopsits Árpád "nevelõdés-trilógiája" nem mindennapi élményt jelent. A Céllövölde (1989) és a Torzók (2000) után (elõbbi a rendszerváltó idõk egyik alapfilmje, utóbbi sajnos méltatlanul elfeledett látlelet a hatvanas évekrõl az ezredfordulónak) a Hetedik kört kellene szintézisnek, lezárásnak éreznünk.

A Céllövölde, amelyben a primitív, bunkó, mucsai apa szinte rákényszeríti már majdnem felnõtt fiát, hogy lelõje (és elrejtse az ágynemûtartóba!), s a Torzók, amelyben a 60-as évek rideg intézetében a fõszereplõ kilencéves kisfiú jelenti a leginkább magasrendû szépséget és szentséget, most egy olyan filmet kapunk amely gyakorlatilag kétségbeejtõ kilátástalanságot sugall.

Vajon valóban ez a vége mindennek?

Vajon tényleg nincsen semmi remény arra, hogy akárcsak kicsit is úgy éljük meg a gyerek- és kamaszkort, ami méltóságot, felsõbbrendûséget hordoz, nem pedig a szülõk és a társadalom deformációit...


Sopsits hihetetlenül sok mindent zsúfolt össze két órás opuszába: szinte érezzük vállunkra nehezedni a szintézis terhét.

A Céllövölde és a Torzók karaktereibõl egyaránt kapunk egyet-egyet Jakab, illetve Szilárd személyében (s mi a fene: Danyi Judit, aki a Céllövölde fõkarakterének szerelme volt, itt anyát alakít, Kovács Lajos, a brutális apa pedig ismét felbukkan - egy rövid jelenet erejéig), plusz némi társadalomkritikát a magyar ugarról (azért az elõzõ két filmben ebbõl jóval több volt), sõt, az egyházról is, amely minden eredetiségét és lendületét elvesztette (ld. a pap értetlenkedõ, primitív, nem kicsit szánalmas alakját), valamint, ami a legjobban meglepett, egy mind inkább kibontakozó, furcsa thrilleres vonulatot, amelyet Sebestyén karakteréhez köthetünk, és talán leginkább valamiféle ördögi beavatkozással magyarázható eseménysor hozza létre.

És persze Sopsits megint megpróbálta a lehetõ leghitelesebben bemutatni a gyerekek és kamaszok világát, ami nagy részben (és ez kiemelten értékelendõ manapság e tájékon) tökéletesre sikerült, köszönhetõen végre ismét olyan gyerekszínészeknek, akik nem idegeskednek, tehetetlenekdnek a kamera elõtt, hanem olyan, szinte minden elvontságot nélkülözõ, mégis rendkívül egyedi szituációt kell megvalósítaniuk, amely nagyon-nagyon, szinte kétségbeejtõen közel áll az õ világukhoz.

Mert senki sem volt, évtizedek óta, aki annyira értett volna a gyermeki világ, és leginkább is sötét oldalának ábrázolásához, mint Sopsits. Hátborzongató szemlélni, mennyire otthon van ebben a közegben, mennyire tisztában van az itt uralkodó viszonyrendszerekkel, mennyire tudja, milyen nemes, milyen felemelõ, és egyúttal milyen elkeserítõ, kiszolgáltatott, és vérlázítóan magányos dolog gyereknek lenni.

E csodálatos lendület íve azonban (sajnos) itt, e filmben törik meg elõször. A fõszereplõ Sanyi naplójának túlságosan felnõttes, túlságosan kiérlelt szavai ugyanis nem illenek egy tizenkettõ-tizennégy éves gyerek világához, vagy ha el is hangozhatnak ilyen mondatok az õ szájukból, akkor a szövegkörnyezet minden bizonnyal sokkal egyszerûbb és gyermekibb, mint ezekben a monológokban.

S gondoljuk csak el, mennyivel jobb lett volna az, ha, Sopsits másik két remekéhez, különösen a Céllövöldéhez hasonlóan itt is elsõdlegesen a csönd az úr.

Mennyivel jobb lett volna, ha e monológok helyett inkább a nagy és üres diegetikus csöndnek szánja Sopsits a fõszerepet, ahogy azt tõle már megszokhattuk.

Kár, hogy ez nem sikerült.

Valahogy úgy, ahogy a már említett számtalan gyöngyöt sem sikerült úgy felfûzni egy láncra, hogy az hibátlan gyöngysort alkosson. Bizony, ez a mintegy tíz-tizenkét különbözõ történetelem nem tud olyan áradó egységet alkotni, mint a trilógia másik két darabjában, ahol Sopsits kevesebbet markolt, de azt nagyon erõsen fogta.

A szintézisteremtõ szándék (majdnem két órás a film - ne felejtsük el, hogy ez az alkotó eddigi leghosszabb mozija!) sajnos legfõképpen abban nyilvánult meg, hogy Sopsits óriási rendszertani katalógust próbált meg létrehozni a mai világból, a mai gyerekekrõl - s ezt bizony bebukta.

Ha higgadtan, a sztoikus szellem szemével nézzük a filmet, legalább is...


De lehet-e egy olyan filmet higgadtan nézni, mint ez?

Egy olyan filmet, amely ennyire mélyen megérint, és ennyire tudja, hogy hol érintsen meg, hogy az felemeljen vagy fájjon?

Egy olyan filmet, amely az alapvetõ strukturális ív hiányosságai ellenére hihetetlenül erõs, a szörnyû végtanulság ellenére, megkockáztatom, bizonyos helyeken és tekintetben gyönyörû szép is?

Azt hiszem, nem lehet...

Amellett ugyanis, hogy tökéletesen bemutatja a gyermekek nem ritkán kegyetlen világát, a film rengeteg mindenre ráébreszti az embert, mindenfajta erõltetett didaktikus szándék nélkül.

És atmoszférát teremt!

Bizony, atmoszférát!

Istenem, mióta nem írhattam már ezt le magyar film kapcsán!

Várpalota szinte megszépül, misztikus-romantikus szentéllyé válik Gyõri Márk káprázatos képein, s baljóslatú, álmos-szövevényes, lenyûgözõ dráma helyszínévé Erdélyi Péter és Tóth Péter zenéjének áradása nyomán.

Ami hála Istennek nem sûrûn csendül fel a film során, mert a fõszerep itt is a diegetikus hangoké, ahogy ezt már megszokhattuk Sopsitsnál.

Különösen a film utolsó, rendkívül megrázó jelentének esetében, amihez hasonlatos öngyilkosság-jelenetet csak egyet ismerek a magyar filmtörténetben: Szabó István Redl ezdredeséét.

S milyen érdekes, szinte ugyanazt a motívumot ragadja meg mindkettõ: az illetõ fõhõs nem azért lesz öngyilkos, mert meg szeretne válni életétõl, hanem az elkerülhetetlen - s ne fukarkodjunk a fatalista fogalmakkal - a végzet teszi azzá. Redl-nek muszáj öngyilkosnak lenni, mert Ferenc Ferdinánd színdarabjának sikere csak így lehet teljes, Sanyinak pedig muszáj megölnie magát (és itt a világ legigazságtalanabb dolga, hogy még csak tizenhárom-tizennégy éves!), mert Jakab már megtette ezt szeme láttára, s ennek az információnak a birtokában egyszerûen nem maradt már választása, ha még "férfi" akar maradni...


A Céllövölde fõhõse szûkségszerûen öli meg apját és kerül az államgépezet taposómalmába, a Torzók fõhõse a kor nyomása alatt kényszerül, idejekorán beletörõdni a társadalom törvényszerûségbe, a Hetedik kör két fõkaraktere viszont semmilyen felelõsség nyomása alatt nem áll.

Senki nem kényszeríti õket semmire - szüleik szerencsétlensége, tehetetlenségi nyomatéka nyomasztja õket annyira.

Talán ezért is olyan fegyelmezetlenek, betörhetetlenek.

A Céllövölde fital karakterei rendkívül visszafogottan viselkedtek az idõsebbekhez képest, mégis a dac szinte sugárzott a szemükbõl - mi sem bizonyítja ezt jobban egyébként, mint az "ártatlan gyilkos" fiú és a Nagy Feró alakította nyomozó kíméletlen párharca.

A Torzók apró nebulói felpillantgatni is alig mertek.

A

Azt az oldalt én is megtaláltam, de nem biztos, hogy ajánlatos oda fizetni. Elég gyanús az oldal... nehogy ne kapj a pénzedért semmit...