A pogányság és az újkereszténység szimbólumrendszere foglalja keretbe Nicolas Winding Refn jócskán pszichedelikus, ugyanakkor roppant véres viking meséjét.
A történet úgy kezdődik, mint a legkeményebb viking mese: egy törzs afféle harci kutyaként tart láncon egy titokzatos, néma és félszemű harcost, akit halálig tartó viadalokhoz használnak. Aztán a félszemű egy este kiszabadítja magát és lemészárolja fogvatartóit, mi pedig nyalogatjuk a szájunk szélét, hogy lesz itt min izgulni, de ekkor nem várt fordulatot vesz a film. Hősünk, akihez egy kisfiú is csatlakozott, egy csapat frissen kikeresztelkedett vikinggel találkozik, akik rábeszélik, hogy induljon velük keresztesháborúba. Csakhogy az apró bárka, amin útra kelnek, hamarosan végtelennek tűnő ködbe ér, és innentől kezdve minden olyan lesz, mint egy pszichedelikus trip. És az is.
A kilencedik században játszódó A vikingek felemelkedése valós történelmi elemekre épül, például a Delaware államban talált kora középkori viking rúnákat viselő kövekre, de a film igazi alapja egy acid trip, amit a dán kultuszrendező, Nicolas Winding Refn egy éjszaka átélt. Víziójában egy néma, félszemű viking harcost látott, és erre építette a történet, ami bevallottan vázlatos, és hát nem mindenki ízlésének való. Olyan, mintha három, lazán összeszerkesztett munkát látnánk, a Félszemű rabságáról, a tengeri útról és az Újvilágba érkezésről, és ezek nem mindenhol érintkeznek abszolút zökkenőmentesen.
A filmet azonban elviszi a hátán a rendező kedvenc színésze, Mads Mikkelsen itt is ragyogó. Mikkelsen azért is bólintott rá hamar a szerepre, mert nem volt dialógusa, ami felüdülés volt a sok szövegmagolás után, de arra nem számított, hogy milyen kemény dolog Skóciában az isten háta mögött forgatni. Az eredeti verzióban egyébként a karaktere végül felszáll egy űrhajóra és elindul egy még újabb föld felé, de kissé kijózanodva a rendező is rájött, hogy ez enyhe túlzás lenne.
