A vikingek bő 500 évvel Kolumbusz előtt felfedezték Amerikát, de ha hihetünk A Barbár - Legenda a szellemharcosról című kalandfilmnek, akkor ebben nem volt sok köszönet az őslakos indiánok részéről. Sőt!
Tény és való, ma már bizonyított, hogy időszámításunk szerint 1000 környékén a vikingek már felfedezték maguknak Amerikát, és egyre több régészeti bizonyíték van arra, hogy rövid ideig le is telepedtek, elsősorban Újfundland partvidékén. Hogy milyen kapcsolatuk volt az itt élő indiánokkal, arról csak találgatni lehet, illetve néhány korabeli viking saga mesél erről: ezekben az áll, hogy kereskedtek a bennszülöttekkel, de néha össze is csaptak. Ezekből az összecsapásokból eleinte nyilván a fémfegyverekkel rendelkező, erősebb fizikumú, harcedzett vikingek jöttek ki jobban, de nyilván az indiánok sem voltak teljesen védtelenek vagy esélytelenek. Egy ilyen találkozást képzel el A Barbár - Legenda a szellemharcosról (2007), ami amúgy egy remake.
A film ugyanis az 1987-es norvég Nyomkereső című film laza feldolgozása, de a történetet a német Marcus Nispel a régi idők Észak-Amerikájába tette át, hőse pedig egy korábbi viking portya során „ottfelejtett”, majd az indiánok között nevelkedett fiú, akit a törzs csak Szellemnek nevez fehér bőre miatt. A már felnőtt Szellemet (Karl Urban), akinek viking öröksége mindössze egy kard, a törzsből sokan kívülállónak tartják, nem tekintik igazi harcosnak, ám
pont ő az, aki évekkel később megmenti a fogadott népét az újra visszatérő, a korábbinál is vérszomjasabb „fajvédő” barbároktól.
Ebben segítségére van a szomszéd törzs idős nyomkeresője (Russell Means) és annak gyönyörű lánya (Moon Bloodgood), csakhogy a tapasztalt északi vezért (Clancy Brown) nem olyan könnyű legyőzni.
A történet a klasszikus „a terepet jól ismerő üldözött szembeszáll üldözőivel, és egyenként öli meg őket” receptre épül, azzal a különbséggel, hogy a lovakon érkező, magukkal még vérebeket is hozó vikingek itt szinte démonszerű lények, akik ellen az indiánoknak semmi esélyük. Ezek az összecsapások mészárlással végződnek – valamiért csakis az öldöklés a támadók célja -, de Szellem persze ismeri mindkét kultúrát és harcnemet, amit ki is használ.
Nem egy bonyolult munkáról beszélünk,
ráadásul a filmet a stúdió gyakorlatilag szétszedette a rendezővel, hogy enyhébb korhatár besorolást érjenek el – a legvéresebb jeleneteket kiszedték belőle, de így is egy tempós, elég sötét B-kategóriás mozi lett belőle. A kivágott részek aztán belekerültek a későbbi DVD és Blu-ray kiadásba, illetve a Dark Horse Comics által pár évvel később kiadott képregénybe.
És mit tesz isten, a német rendező, aki legutóbb az új Conan, a barbárt (2011) csinálta, részt vett a képregény elkészítésében is, mert ezzel is foglalkozik, ami megmagyarázza, miért vannak annyira „túlrajzolva” a vikingek, akik tényleg
olyanok a minden porcikájukat lefedő orkpáncéllal és testfestéssel, mintha egy rémálomból léptek volna ki.
A „páncél” egyébként felpimpelt jéghokis felszerelés volt, amivel jó sokat bindzsizhettek a díszletesek, a viking statiszták pedig a mai izlandi nyelvet beszélik. A hokiszerkó egyébként nem nyújtott túl sok védelmet, a forgatáson rendszeresek voltak a balesetek, amit igyekeztek eltitkolni, de Moon Bloodgood később elmesélte, hogy az egyik szereplőt konkrétan leszúrták egy véletlen forgatási balesetben, maga Karl Urban is legalább 13 komoly sérülésről tud.
